Száz évvel ezelőtt, 1917. december 19.-én valami új kezdődött el a jégkorong történetében. Az akkori Ottawa Senators hazai pályán mérkőzött meg a Montreal Canadiens csapatával - ez volt az NHL első mérkőzése. 2017. március 17.-én pedig bejelentették, hogy december 16.-án, emlékezve a 100 éves évfordulóra, ismét megrendezik ezt a nagyszabású mérkőzést. Így hát az Ottawa Senators hazai pályán fogadta a Montreal Canadiens csapatát, mégpedig nem akárhol, hanem szabadtéren, a  Lansdowne Park-ban. Hogyan alakult a mérkőzés? Milyen volt a hangulat, és mi lett a végeredmény? Lehet, hogy huszonöt évnyi küzdelem után az Ottawa Senators végre méltónak bizonyul a régi csapat címeire? A bejegyzésemből mindez kiderül! :)

Sziasztok! Már elég régen írtam bejegyzést az Ottawa Senators-ról, de ez persze nem jelenti azt, hogy elpártoltam volna tőlük. Ugyanúgy szeretem őket, és ugyanúgy a kedvenceim, egyszerűen csak arról van szó, hogy mostanában nem volt időm megnézni nemhogy az élő közvetítéseket, de az összesítőket se nagyon. Ez persze már csak az én hibám, hiszen mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen, úgyhogy egyik újévi fogadalmam, amit már idén elkezdek, hogy több figyelmet fordítok hőn szeretett csapatomra. Ráadásul, kell is nekik a támogatás, ugyanis amilyen szépen indították a szezont, most olyannyira bajban vannak - legalábbis, ha ezt tartósan így folytatják. 

Utoljára a novemberi Colorado Avalanche elleni mérkőzéseket láttam, merthogy azt az esti órákban játszották, lévén, hogy Svédországban kerültek megrendezésre, így sokkal közelebb állt a mi időzónánkhoz is. Azonban úgy gondolom, az akkor látottak most is megállják a helyüket. 
Először is, a fő pozitívum, hogy Pageau rengeteget fejlődött. Tavaly sem volt rossz játékos, de most sokkal érettebb, komolyabb, és jobban koncentrál, tehát nem csak a fiatalos lendület hajtja. Ennek csak örülök, mert a tavalyi szezon végén felvetettem a kérdést, hogy talán nem is centernek kellene lennie, most azonban bizonyítja, hogy a leginkább hozzáillő poszton játszik. 
A másik pozitívumok az újoncok, főleg Duchene és Oduya. Utóbbi sokat nőtt a szememben a Colorado elleni mérkőzéseken, hiszen megmutatta, hogy valóban jó védőjátékos. Duchene-nel szemben az elején még voltak fenntartásaim, de azóta már felfejlődött, olyan értelemben, hogy szépen beilleszkedett a csapatba, felvette a Senators ritmusát, és azóta már gólokat is szerzett. 
Aki miatt azonban aggódtam sokáig, az Karlsson. Ugyebár később kezdte el a szezont a rájátszásokon szerzett lábsérülése miatt, és ez a kihagyás szemmel láthatóan megviselte. Azért mondom, hogy szemmel láthatóan, mert tényleg látszott rajta a meggyötörtség, a külsején is, és hát természetesen a játékára is kihatott. De hát, ezért nem lehet elítélni, hiszen ha valakinek a sport az élete, akkor ez úgymond természetes. De attól még tényleg nagyon aggódtam érte, főleg, mert mégiscsak ő a csapatkapitány, úgyhogy még nagyobb rajta a nyomás. És hát Karlsson az a fajta, aki ha ideges, akkor aztán tényleg az, ezért is történhetett meg, hogy a Colorado elleni mérkőzésen mérgében eltörte az ütőt a palánkon. Mostanra azonban szerencsére úgy tűnik, kezd helyrejönni, legalábbis a külsején ezt látom, kezd visszatérni arcára a régi mosoly, és a csapat teljesítménye is ezt mutatja, ugyanis a legutóbbi mérkőzésen végre nyertek 3:2-re a New York Rangers ellen. 
Szóval, szerintem túljutottak a mélyponton, de persze ez nem olyan egyszerű, mint kívülállóként látszik. És ez nem csak a sportolókról mondható el. Bármelyikünk kerülhet olyan helyzetbe, hogy sikertelenséget sikertelenségre halmoz, és onnan nehéz felállni, mert az emberben ott a félelem, hogy mi van, ha megint kudarcot vallok? De ugyanúgy próbálkozni kell, újra és újra fel kell állni, és csinálni kell, menni előre. Ha hibázunk, hát ez van. Csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit.

Az Ottawa Senators tehát ebben ad most nekem erőt: nem feladni, menni tovább, úgy, hogy csak a cél lebeg a szemem előtt. Mert azt kell elérni, és utána minden könnyebb lesz. Addig azonban végig kell járni azt a rögös utat, amit elrendelt az Isten. 

/kép: Facebook/

Sziasztok! Tessa blogján láttam egy nagyon jó könyves kihívást, amely a "Kit választasz?" nevet viseli. A lényege az, hogy kedvenc könyves karaktereinket felírjuk kis papírokra, adott X kérdés, és a kis papírjaink közül véletlenszerűen kihúzunk kettőt-kettőt, majd legjobb belátásunk szerint választunk egy szereplőt. Nagyon megtetszett ez a kihívás, így hát kicsit átalakítottam, úgyhogy könyves karakterek helyett az Ottawa Senators tagjait dobtam bele a kalapba. Adott tehát húsz nagyszerű játékos, tíz kérdés, lássuk, mi sült ki belőle! :)

1. Kivel mernél végigsétálni a sötét utcán bármilyen félelem nélkül?
Cody Ceci / Alexander Burrows
Ha abból indulok ki, hogy melyikük kerül gyakrabban verekedésbe a pályán, akkor egyértelműen Burrows. Bár szelídnek látszik, nagyon is harcias tud lenni, ha kell.

2. Kit kérnél meg, hogy tanítson meg korcsolyázni?
Jean-Gabriel Pageau / Ryan Dzingel

Hát, Pageau-t szívesebben láttam volna egy másik kérdésnél, de így egyértelműen őt választom. 

3. Ki tudna rávenni, hogy felülj a repülőre, és átrepülj a tengeren túlra?
Marc Methot / Johnny Oduya
Nos, Methot már nem Senators tag, Oduya viszont új, így őt még nem ismerem annyira, szóval egyértelműen Methot tudna rávenni, már csak azért is, mert számomra van valami megnyugtató és bizalomkeltő a kisugárzásában és a személyiségében.

Nem terveztem írni az újoncokról (bár ez a szó nem a legmegfelelőbb, hiszen a szó szoros értelmében nem is újoncok), de még múltkor vásároltam a bálra tombolákat a hetedikes gyerekektől, és csodálkozva láttam, hogy vettem egy 95-ös sorszámút is, pedig egész biztosan nem terveztem. Aztán Csabi mondta, hogy biztosan az új játékos, Duchene miatt, és erre csak vállat vontam, hogy hát lehet. De aztán az Ottawa Senators Facebook oldalán egy kép fogadott, amely a Pittsburgh Penguins elleni mérkőzést reklámozta, mégpedig Crosby és az új Senators tag, Duchene nevével. És így nem értettem, hogy mi van? Miért olyan nagy szám az, hogy a Senators a Pittsburgh ellen játszik 16.-án? (pontosabban: már lejátszották) Vagyis oké, ez tényleg izgalmas a tavalyi rájátszás fényében, na de miért pont Duchene miatt? Aztán rákerestem a neten, és láttam, hogy azért, mert Duchene és Crosby jóban vannak, sőt, a kanadai válogatottban mindketten benne vannak. Most pedig majd egymás ellen kell megküzdeniük, ráadásul Duchene egy olyan csapat színeiben fog játszani, amelyik jelenleg is nagy riválisa a Pittsburgh-nek. Mondjuk a Colorado és az Ottawa nagyjából egy szinten vannak a ranglistán, de mivel a Colorado nyugati csapat, ezért az csak maximum a Stanley-kupa döntőjében válik érdekessé, addig meg az a lényeg, hogy a saját térfelén hányadikként végez az ember. Szóval, az a lényeg, hogy most Duchene és Crosby kénytelenek lesznek egymással megküzdeni. Hát na. Ez van. Azért az sokkal durvább lesz, amikor Methot-nak kell majd kiállnia egykori csapatával szemben. De most nézzük akkor inkább, ki is ez a 4 új tag a Senators-ban, és mit kell tudni róluk!

Még mielőtt elszabadulnának az indulatok, és a Trónok harca, Vámpírnaplók, NCIS, stb. rajongók egyöntetűen felhördülnének és nekem esnének, leszögezem: tudom, hogy a kettőt nem lehet összehasonlítani. Egy sportmérkőzés és egy sorozat teljesen más műfaj, ezzel tisztában vagyok. Ez a bejegyzés csupán személyes tapasztalatokra reflektál, arra, hogy számomra miért bizonyult jobb és hasznosabb szabadidős tevékenységnek egy jégkorongmeccs, mint egy sorozat nézése. Aztán, ha valaki kedvet kap a dologhoz, annak csak örülök. :)

1. Életszerű
Lehet, hogy "írói" ártalom, de én ha nézek egy sorozatot/filmet, mindig az van bennem, hogy "úgyis happy end lesz a vége", meg valamiért előre átlátom a cselekményt, szóval hogy mi mi után fog következni és miért. A meccseken viszont nincs ilyen, mert ott aztán tényleg a meglepetés erejével hat minden, és sosem tudni, mi fog történni a következő másodpercben. Ez pedig folyamatos feszült izgatottságban, várakozásban tart, de persze jó értelemben. :)

2. Teljesen kikapcsol
De olyan szinten, hogy mialatt nézem, nem is gondolok semmi másra, nem agyalok azon, mi történt aznap velem, ki idegesített fel már megint, mi vár rám holnap - csak nézem a meccset, az agyam pedig teljesen pihenő állapotba kerül. Persze, nem úgy, hogy csak bambulok kifelé a fejemből, mert a mérkőzés menetét feszülten figyelem, de ezen kívül más nem is érdekel olyankor. És ez tényleg nagyon jó érzés sokszor, mert én hajlamos vagyok a túlzott agyalásra.