Van valami, amit talán sosem fogok megtudni: azt, hogy milyen lennék szép, szabályos fogsorral. Ez az, amiről mindig csak álmodozni fogok, mert nekem az Isten kissé kesze-kusza fogsort adott. Persze, jogos a kérdés, hogy miért nem csináltattunk nekem sose fogszabályzót? Igaz, nem vetettem el véglegesen, szóval lehet, hogy a jövőben egyszer rászánom magam, de nagyon örülök, hogy korábban nem került rá sor. A miérteket, és azt, hogy milyen az élet szabálytalan fogsorral, most leírom.

A tejfogaimmal még nem volt semmi gond. Olyanok voltak, mint a porcelán: kicsik, szabályosak, és szinte hibátlanok, hiszen egyetlen lyukas fogam sem volt. A gond a fogváltásnál kezdődött, ami nem volt éppen zökkenőmentes, már ami a bal első fogamat illeti. Még ovis voltam, kb. nagycsoportos, és pont akkor készült kiesni. Sajnos azonban, mielőtt még magától megtörténhetett volna az elválás, az egyik ovis csoporttársam egy óvatlan mozdulattal kiütötte a számból. Emlékszem, hogy nagyon fájt, és nagyon sírtam, így ekkor valószínűleg megsérült a csontfogam, vagy a foggyökér, fogalmam sincs. Ez nem derült ki, de annyi biztos, hogy ennek köszönhetően a bal oldali szemfogam és első fogam eléggé egymásra nőtt: a szemfogam gyakorlatilag nem is tudott rendesen "kifejlődni", és majdhogynem teljesen hátracsúszott, így viszont mégiscsak nyomja az első fogamat, ami így kissé előrébb áll. Nem annyira, szóval, lehetne rosszabb is a helyzet, szerencsére be tudom tőle csukni a számat például, tehát nem lóg ki a számból állandóan, de azért amikor nevetek, eléggé szembetűnő. Általános iskolában olyan sokat csúfoltak emiatt (kapafog, eke, stb.), hogy odáig jutottam, hogy már nem is mertem tele szájjal nevetni, csak úgy, ha a szám elé tettem a kezem.
Az első nagy áttörés a gimis tablófotózáson volt. Felvettem a szokásos, visszafogott mosolyomat, a fotós azonban mindenáron rá akart venni, hogy villantsam ki a fogaimat, amit végül sikerült is elérnie. Először mérges voltam rá, de amikor visszanéztem a fotókat, megállapítottam, hogy tényleg nem olyan rossz, majd a többiek unszolására végül egy ilyen tele szájjal moslygós képet választottam a tablóra - és nem bántam meg. Úgy éreztem, szimbolikus jelentéssel bír, hiszen a négy év alatt engem láttak legkevesebbet szívből és önfeledten mosolyogni vagy nevetni, és míg a többiek a tablón "visszafogták" magukat, addig én megmutattam, hogy tudok én ilyen is lenni. Azóta pedig már nem is foglalkozok a fogaim állásával, mert rájöttem, hogy örülnöm kell annak, hogy egészségesek (csupán 2 lyukas fogam van, és az sem vészes), valamint viszonylag szépek, igaz, a fogkőre oda kell figyelnem, de ezen kívül tényleg semmi baj nincs velük. Ráadásul, ez adja az én egyediségemet, de egyébként a legtöbben azt mondják, hogy igazából fel sem tűnik ez a kis szépséghiba.
Persze, mostanában már egyre kevésbé áll előre a fogam, ez pedig egy fogászati beavatkozásnak köszönhető, és itt mindjárt megtudjátok, miért örülök neki, hogy a szüleim nem sürgették a fogszabályzást annak idején. Tavalyelőtt nyáron életemben először fogfájásra ébredtem, így hát kénytelen voltam elmenni a fogorvoshoz. Gondoltam, betömi, vagy max. gyökérkezeli a fogamat, és kész. Szerencse, hogy nem így tett. Miután megröntgenezte a fogaimat, megdöbentő dolgok derültek ki. A legnagyobb baj a bölcsességfogaimmal volt: alul mindkettő szeretett volna kinőni, de nem volt neki hely, így nyomta az egész alsó fogsoromat. Emiatt a fogorvosom úgy döntött, hogy a fájós lyukas fogamat kihúzza, nem azért, mintha nem tudta volna megmenteni, hanem azért, hogy így legyen hely kijönni a bölcsességfognak. A másik oldalt szintén volt egy lyukasfog, és azt is eltávolította - ennek helyére már ki is nőtt a bölcsességfog, ami kb. kétszer akkora, mint egy örlőfogam, így el tudom képzelni, mennyire szűkös volt neki az a hely.
De az igazi gond a már említett felső fogsorommal volt, és itt derült ki, hogy az ovis baleset csak egy kiváltó oka lehetett a ferdeségnek. A fő okozók itt is a bölcsességfogak voltak, amelyek valahogyan kinőttek, csakhogy ezzel borzalmasan nyomták a felső fogsoromat, ennek volt köszönhető nagymértékben az eltolódás. Mindkettőt ki kellett tehát húzni, nem volt mese, a fogorvosom pedig megoldotta egyetlen fogóval (szóval respect neki). Bele sem törte, így amikor kihúzta, jól látszott, hogy a gyökér gyakorlatilag teljesen el volt hajolva.
És a ráadás: mióta megszabadított etőtl az óriási nyomástól a számban, gyakorlatilag teljesen megszűntek az addig rendeltetésszerű fejfájásaim.
Persze, rákérdeztem a fogszabályzásra, és azt mondta, hogy nem látja szükségét, csak ha időm van, lehetőleg minden este úgymond nyomogassam a fogamat, és idővel, ha nem is teljesen, de kellő mértékben vissza fognak rendeződni. Igaza lett, mert már lényegesebben kevésbé áll előre, igaz, ehhez az is kell, hogy betartsam az utasításait.
És hogy mi lesz a továbbiakban? Nekem igazából megfelel így ez az állapot, mert a helyzetemmel már megbékéltem, ráadásul most, hogy tudom, mi okozta ezt az egészet, és a probléma gyökere el lett hárítva, már csak az számít, hogy a fogaimnak ezen állapotát fenntartsam. És, igazából már el sem tudnám képzelni magamat szabályos fogsorral. Túlságosan megszoktam, meg aztán ki tudja, lehet hogy a beszédemet vagy hngképzésemet is megváltoztatná, azt meg végképp nem szeretném. 

Úgyhogy, azt tudom javasolni mindenkinek, akinek esztétikai problémája van a fogaival, hogy mielőtt felrakatná a fogszabályzót, járjon utána, hogy mi lehet a valódi gond, mert különben sokkal többet ártunk, mint használunk. De egyébként meg, ha csak nem veszélyezteti az egészséget, az ilyen kis szépséghibák csak szebbé és egyedibbé tesznek valakit, szóval senki ne érezze magát ilyenek miatt kevesebbnek vagy csúnyábbnak. :) Ezek az egyedi vonások tesznek olyan széppé és különlegessé Téged is! :)

Sziasztok! Arra gondoltam, hogy ha már jégkorong, akkor megmutatom nektek ennek a sportágnak egy másik oldalát is, ez pedig nem más, mint a Hockey Fights Cancer, amelyről bővebben IDE kattintva olvashattok angolul, de most magyarul összefoglalom röviden a lényegét: az NHL csapatok mindegyike lila mezbe öltözik, ezzel is kifejezve, hogy egységben, egymással karöltve ("one jersey, one fight") harcolnak a rák ellen. Úgy gondolom, hogy nagyon jó ez a megmozdulás, mert egyrészt eloszlatja, vagy legalábbis megrendíti a jégkorongosokkal kapcsolatos sztereotípiákat, miszerint ez az egész sport leginkább a durvaságról és a verekedésről szól, másrészt példát statuál arra nézve, hogy a jó cél érdekében, legyen az bármivel kapcsolatos, érdemes, sőt, kell is összefogni, főleg mai világunkban, ahol ismét kezdenek "farkastörvények" uralkodni. A rák pedig egy olyan betegség, ami sajnos egyre több embert támad meg, és egyre többen küzdenek e kór számtalan fajtájával. Tévedés azt gondolni, hogy mi, hétköznapi emberek nem tehetünk ez ellen semmit. Én legalábbis hiszek abban, hogy már az is rengeteget számít, hogyha lelkileg támogatunk egy ilyen beteget. Ezért is gondoltam arra, hogy népszerűsítem a HFC mozgalmat, amelyhez bárki csatlakozhat, akinek van kedve. Ha érdekelnek a részletek, olvass tovább! :)

Mi történt velem ebben az egy hónapban? Mivel töltöttem a legtöbb időt? Miért vagyok igazán hálás? Ki inspirált ebben a hónapban? Melyik volt a kedvenc ruhadarabom? Melyik volt a ti kedvenc bejegyzésetek, és melyik az enyém? Milyen szépségápolási temékekre csaptam le? Melyik volt a kedvenc zeneszámom? Lássuk hát, milyen volt a júniusom! :)

Mi történt velem májusban? Mire vagyok büszke? Mi a legörömtelibb és a legszomorúbb pillanatom? Mi volt a kedvenc ruhadarabom, kedvenc hajviseletem ebben a hónapban, és ki az a személy, aki leginkább inspirált? Most többek között ezekre a kérdésekre fogok válaszolni. :) 

Viszonyom a májushoz: Ha végiggondolom, talán az egyik legkedvesebb hónapom a május, mert imádom, hogy ebben a hónapban olyan szép, üde zöld a természet, olyan élettelteli, az időjárás pedig pont az a kellemes meleg, hát a májusi eső pedig ugyebár aranyat ér. Igaz, mióta egyetemista vagyok, ez a hónap inkább összefolyik a vizsgaidőszakkal, de ezzel együtt is megvan/megvolt a maga szépsége. :)

Mire vagyok a legbüszkébb: talán arra, hogy sikerült minden vizsgámat megcsinálni úgy, ahogy terveztem de még inkább arra vagyok büszke, ahogyan vizsgáztam: magabiztosan, határozottan, úgy, ahogy eddig még soha. Hamarabb is ráérezhettem volna a dolog lényegére, de hát, jobb később, mint soha. :) És ha már itt tartunk, arra is büszke vagyok, hogy májusban sikerült feljutnom a Blog/napló kategória 2. helyére, bár ez igazából nem csak az én érdemem, hanem még inkább nektek köszönhető. :)

Legörömtelibb és legszomorúbb pillanat: hát, igazából a legörömtelibb és a legszomorúbb pillanatom is konkrét személyekhez kötődik, mégpedig az Ottawa Senators-hoz, úgyhogy azért vontam össze ezt a két szempontot. A legörömtelibb pillanatom az volt, amikor olyan bravúros 5:1-es győzelmet arattak a Pingvinek felett, a legszomorúbb pedig egyértelműen az, amikor vesztettek a 7. mérkőzés hosszabbítása során. De összességében véve a május hónapom legmeghatározóbb eleme az, hogy megismertem az Ottawa Senators-t, ezzel együtt pedig belépett egy olyan elfoglaltság az életembe (a jégkorong), ami egy egészen másfajta kikapcsolódási lehetőséget teremt számomra, és olyan lelki töltetet ad, amit sohasem gondoltam volna. A csapattagok kitartása, hite és összetartása pedig szerintem még azokra is inspirálólag hat, akik nem szeretik őket. 

Leginspirálóbb személy: ő is az Ottawa Senators-hoz köthető. Jean-Gabriel Pageau 44-es számú center (támadó) játékosról van szó, aki azért meghatározó személy számomra, mert amikor bekapcsolódtam az Ottawa Senators életébe, az pont az a meccs volt, amelyiken mester négyest lőtt. És igen, úgy látszik, a négyes szám már mindig is az életem szerves része lesz, ráadásul Pageau esetében ez duplán is bebizonyosodott a 44-es szám miatt. :)

Kedvenc könyv: ebben a hónapban is megvettem a szokásos könyv-adagomat, csak elfelejtettem róla írni, meg igazág szerint nem is nagyon volt időm arra, hogy olvassak. Elég sokáig tartott, mire kiválasztottam ezt a könyvet, majdnem egy óra hosszát töltöttem el a könyvesboltban, de végül csak rátaláltam, és nem tudtam ott hagyni. Igaz, még a felénél se járok, de tervezem, hogy most már fogom olvasni, hiszen kicsit több időm lesz. Szóval, ez a könyv a Sugar címet viseli, és egy túlsúlyos lányról szól, és az ő kicsit sem fényes életéről (a bátyját pl. Görénynek hívják, és nem véletlenül, az anyukája pedig, aki szintén túlsúlyos, egyfolytában csak alázza a saját lányát), és hát arról, hogyan talál rá a szerelem. De leginkább azért vettem meg, mert mindazoknak ajánlják, akiknek kevés az önbecsülésük - gondoltam, egy ilyen könyv mindenképpen elfér a könyvespolcon. :) Ja, és hát a borítóján lévő motor meg annyira menő, hogy már ezért is muszáj volt elhoznom.

Kedvenc outfit: na, ez egy abszolút újdonság a részemről, mert még sohasem foglalkoztam azzal, mi volt az adott hónapban a kedvenc ruhadarabom/szettem. De mindegy, valamikor ezt is el kell kezdeni. :) A képen látható outfit tehát az, amit ebben a hónapban a legszívesebben felvettem, bár igazából ezt bármikor örömmel hordom, mert mindhárom darabot imádom. A Converse tonracipőt még tavaly nyáron kaptam ajándékba, és eleinte idegenkedtem tőle, egyrészt azért, mert piros, másrészt pedig azért, mert tornacipő, és hát én mindig deszkáscipő-párti voltam, meg egyébként is, szinte mindenki ilyet hord... De, annyira kényelmes, hogy azóta ha csak tehetem, mindig ezt hordom. A farmer egyébként nem látszik jól, de hosszú, egyenes szárú, és egy ideje felfedeztem, hogy sokkal jobb, ha belehúzom a pólót, nem tudom, miért, de nekem jobban tetszik. A felső pedig örök kedvencem, sötétkék, Paris feliratú rövidujjú. 

Kedvenc hajviselet: az utóbbi időben sokat nőtt a hajam, úgyhogy már majdnem a hátam közepéig ér, mióta pedig szemüveges lettem, jobban szeretek kísérletezni a különféle frizurákkal. Összefogni viszont sose szerettem a hajam, mert nem bírta el a hajgumi a súlyát, és összeesett a copfom, másrészt pedig nagyon húzta a fejbőrömet. Úgyhogy, májusban kezdtem el forradalmasítani az ún. Ariana Grande-frizurát, amit azért szeretek, mert egyrészt még hosszabbnak tűnik tőle a hajam (igen, az sose lehet elég hosszú :) ), másrészt pedig nem húzza úgy a fejbőrömet, csak hát ehhez is kell egy kis gyakorlat, mert pont el kell találni azt a mennyiséget, amennyit összefogok. De nagyon szeretem, nekem nagyon kényelmes ez a hajviselet. 

Egy szombat délután tökéletes a filmnézésre, feltéve, ha az embernek van rá ideje. :) Arra gondoltam, ma egy filmet hozok nektek, ami kötődik a jégkoronghoz, természetesen, hiszen ez a 10 napos DBC-m tematikája. Egy olyan filmről van szó, amit lehet, sőt, biztos, hogy sokan ismernek, de szerintem örök érvényű lehet minden korosztály számára. Ez pedig nem más, mint a Fogtündér. 

A film 2010-ben készült, ha jól emlékszem, én is ebben az évben, vagy 2011-ben láttam először. A neten azt olvastam, hogy negatív kritikákat kapott általában, pedig szerintem nagyon jó kis film, és mint már korábban is írtam, azt hiszem, ez indította el bennem a jégkorong iránti érdeklődést, ami ideáig lappangott, de ami késik, nem múlik. :)
A főszereplő Dwayne Johnson, akit egyébként nagyon jó színésznek tartok, és szerintem nagyon jól áll neki az a szerep, amit a Fogtündérben alakít (megkockáztatom, sokkal jobban áll neki, mint azok a túl komoly akciófilmek). Bírom a humorát, ami a Fogtündérben különösen is előjön. Az általa alakított karakter Derek Thompson, a Jégfarkasok egyik játékosa, aki azért kapta a Fogtündér becenevet, mert előszeretettel üti ki az ellenfél játékosainak fogait. (Aki látott már jégkorong meccset, az tudja, hogy ott egyáltalán nem ritkaság a verekedés, de mivel az egész jégen zajlik, így lehetnek vicces pillanatai is :) ) Szóval, Derek is egy ilyen agresszív játékos, aki mellesleg már vagy ezer éve nem lőtt kapura, ráadásul két lábbal a földön áll, és ő aztán nem hisz semmiben, ami nem kézzel fogható, vagy szemmel látható. Ebből lesz a probléma, ugyanis szemrebbenés nélkül gázol bele az egyik fiatal rajongójának a lelkivilágába, amikor közli vele: ne nagyon reménykedjen abban, hogy profi játékos lesz, hiszen elég egy sérülés, és annyi a karrierjének. Azonban a magánéletében sem zökkenőmentes minden: barátnőjének, Carly-nak ugyanis van két gyereke: Tess és Randy. Tess pont a fogváltás időszakában van, és várja a fogtündért, Derek pedig majdnem közli vele, hogy a fogtündér nem is létezik. Emiatt Carly megharagszik rá, mert ő nem szeretné ilyen kíméletlenül kiírtani a gyerekeiből a fantázia világot, úgyhogy végül összevesznek. Derek ekkor kerül a fogtündérek országába, ahol büntetőmunkára ítélik: fogtündérként kell tevékenykednie addig, amíg nem vonja vissza szavait, és nem hiszi el, hogy fogtündérek márpedig léteznek.
Ha elég figyelmesen nézzük a filmet, akkor rájöhetünk, hogy ez valójában nem is a fogtündérekről szól. Derek karakterével ugyanis bármelyikünk tudna azonosulni: kiégett, céltvesztett jégkorong játékos, akinek fel sem tűnik, hogy már csak "foghíjazásra" használják, és tulajdonképpen már nem is játszik a jégen, sőt, hogy tulajdonképpen az álarca mögött önbizalomhiánnyal is küzd, hiszen nincs elég bátorsága ahhoz, hogy kapura lőjön. (vicces, mert a Gyerekjátékban, amiben szintén Dwayne Johnson játszik, pont az ellenkezője van: ott amerikai focista, és sosem hajlandó másnak lepasszolni a labdát) De a gyerekek, a képzeletvilág, és még inkább, a hit segítségével visszaszerzi motivációját, és felfedezi saját egyediségét, egyéniségét (ami nagyon jól megmutatkozik abban, amikor elutasítja a szokványos fogtündér jelmezt, és hokiruhát vesz fel). Ez egy olyan film, amelyben minden korosztály megtalálhatja azt, ami számára fontos: a gyerekek ugyebár a fogtündért, a képzelet világát, a felnőttek pedig a hitet, a bátorságot, és azt, hogy igenis, vállaljuk önmagunkat, küzdjünk az álmainkért, és merjünk változtatni, ha úgy adódik, sőt, mi több: merjünk kilépni az esetlegesen ránk húzott szerepből (Derek esetében ez a Fogtündér becenévvel együtt járó elvárások, elképzésel voltak)

Szóval, szerintem ez egy nagyon jó kis film, az meg már csak ráadás, hogy a jégkorong köré építették fel. Csak ajánlani tudom mindenkinek, semmit nem lehet vele veszíteni, sőt. :)