Csütörtökön beköttettem a szakdolgozatot. Másfél év munkája 60 oldalban. Ezt tarthattam a kezemben, bár csak rövid ideig, mert tegnap le kellett adnom a TO-n. Vagyis, még nem lett volna muszáj, mert kedd a határidő. De alkut kötöttem magammal, hogy nem hagyom az utolsó pillanatra. Skerült. A küldetés teljesítve. Szakdolgozat megírva. Fárasztó volt ez az időszak, de ezt csak most, utólag érzem igazán. Csütörtök este kicsit sírtam, azt hiszem, akkor jött ki rajtam a feszültség. Mert azért volt feszültség, csak éppen az írás közben nem erre figyeltem. Ezek szerint jól tudok szelektálni. Egy szakdolgozat írás tehát még egy kis önismereti program is. Közben meg azt is nehéz volt elhinnem, hogy mindezt én írtam. Én! Nem, mintha az írás olyan távol állna tőlem, csak hát azért mégis... Pedig hányszor volt olyan, hogy úgy éreztem, képtelenség, hogy meglegyen az 50 oldal... aztán végül 60 lett. Hatvan! 
Úgy fájt kiadnom a kezemből. Vajon hogyan fogják olvasni mások? Ők is azt fogják látni benne, amit én? Fog nekik tetszeni a téma? Fogják benne látni a sok időt, energiát, amit belefektettem? Fogják látni benne a kötődést, ami kialakult köztem és a téma között? Fogják érezni, hogy szívemet-lelkemet beletettem? 
Talán hülye kérdések ezek, de van egy még hülyébb: van olyan, hogy szakdolgozat írás utáni depresszió? Nem, nem vicc. Persze, nem a szó szoros értelmében vett depresszióra kell gondolni. Anya azt mondta nekem egyszer, amikor még egyszer, kamasz koromban azt mondtam neki, hogy szerintem depressziós vagyok: "ha az lennél, nem gondolkodnál rajta, hogy tényleg az vagy-e, és végképp nem tudnál róla." Azt hiszem, ebben van valami, azóta tanultam is egy-két dolgot ezekről, és talán aki depresszióban van, annak az az egyik jellemzője, hogy nem elemezgeti az állapotát, "csak" egy elszenvedő alany. De tény, hogy most olyan furcsán üresnek érzem az életem. Úgy értem, az elmúlt hetekben szinte csak ezzel foglalkoztam. A könyvtárt jártam. És, az mégiscsak árulkodik valamiről, hogy pénteken, miután leadtam a szakdolgozatot, visszamentem a könyvtárba, leültem oda, ahol mindig is ültem a szakdolgozat írás közben, és ott olvasgattam, közben pedig már nem volt előttem az a hatalmas könyvkupac, csak az üres asztal... 
Tényleg olyan hülyén érzem magam, de ilyet amúgy még sosem éreztem. Bár, talán azért, mert még sosem adtam ki ilyen nagy horderejű munkát a kezem alól. És amúgy elgondolkodtam, hogy vajon ha kiadnák egyszer egy regényemet, akkor is így éreznék? Remélem, azt is megtapasztalom és megtudom egyszer... De egyébként ami még rosszabb, hogy most úgy érzem, nincs értelme semmi mást írnom. Pedig lenne dolgom még, tanuni is kellene, és hát a történeteim is várnak rám, na meg persze a blog, de... nem tudom. Most tényleg olyan üresnek érzem az életem. Valamit befejeztem, amibe minden energiámat belefektettem, aminek minden időmet odaszenteltem, és most ez a valami nincs. Egy pillanatig a kezemben foghattam, de aztán tovább kellett adnom rajta, rá kellett bíznom "idegenekre"... Jó, most ez nagyon sarkallatos megfogalmazás, csak az érzékeltetés kedvéért írtam. 
Persze, nem fog ez a lelkiállapot sokáig fennmaradni. Már csak azért sem, mert nem vagyok az a magába zuhanós-fajta. Még kevésbé vagyok a semmittevés híve. Most sem erről van szó. Az is lehet, hogy elfáradtam, ami nem is lenne csoda. Úgyhogy, mindenképpen időt kell adnom magamnak a regenerálódásra - de nem túl sokat, mert a dolog nem vár. Bár, most egy kicsit mégis kénytelen lesz. :) 

De egyébként nyomott hangulatomnak más oka is van (az időjáráson kívül is). Csütörtökön, amíg a szakdolgozatom beköttetésére vártam, elolvastam A Hűségest. Most nem szeretnék hosszan írni róla, mert erre tényleg nem állok készen. Csak annyit mondok: sajnálom, hogy múltkor olyanokat írtam Trisr-ről. Sajnálom, hogy Négyes miatt nem figyeltem rá eléggé. Sajnálom, hogy nem adtam neki több esélyt. És van egy nagy kérdőjel a fejemben: Veronica Roth miért Tris-t választotta főszereplőnek, ha egyszer tudta, hogy ez lesz a vége? Ez nagyon furcsa. Persze, egyedi megoldás, de... 

Na jó, mégiscsak leírom, de csak az olvassa tovább, akit nem zavar a spoiler!!!

Tris A Hűséges c. könyv végén meghal. Feláldozza magát a nemes cél érdekében. Négyes eközben Chicago-ban van, szóval gyakorlatilag el sem tudnak köszönni egymástó, főleg, mert Tris váratlanul dönt a halál mellett. 

És itt már értettem, miért írta Veronice Roth ezt az utolsó kötetet kettős szemszögből.

Azt viszont nem értem, miért nem csinálták meg végig a filmet. Basszus, pedig hát ez a sztori a vége felől érthető! 

Na de azért mégis: megölni a főszereplőt? Bár, ha jobban belegondolunk, ki is volt itt az igazi főszereplő? Mert én nagyon úgy éreztem, hogy írói-deffekt ide vagy oda, azért az írónőhöz is közelebb állt Négyes karaktere. De talán egy egészen kicsit értem, miért írta végül Tris szemszögéből. De talán még jobb lett volna, ha mindkettejük szemszögéből vezeti végig az egészet. Persze, ki vagyok én, hogy kritizáljam? És tényleg, eszem ágában sincs. De ha már itt tartunk, arról is szeretnék néhány mondatot írni, amire rájöttem, vagyis hogy az emberek többsége miért nem érti ezt a történetet. Merthogy sokáig én sem ragadtam meg a lényegét, és igazából lehet, hogy még egyszer el kell majd olvasnom ahhoz, hogy letisztázódjanak bennem a részletek. 
Az első kötet mindenképpen izgalmas és figyelemfelkeltő. Csoportok, beavatás, stb... Ez egy olyan téma, ami általában azért mindenkit megfog. De a második kötettől kezdve már kicsit lankad az érdeklődés, aminek szerintem az az oka, hogy nagyot vált a téma, és egyszerre egy sci-fi jellegű sztoriban találjuk magunkat, amivel csak annyi a probléma, hogy túl nagy váltás, ráadásul a sci-fi-t nagyon kevesen szeretik. De ez még nem is lenne túl nagy baj, a probléma ott van, hogy Veronica Roth a 2. kötetben szerintem túlságosan elbíbelődik részleteken, amit én pl. nem szeretek. Én olyan író és olvasó vagyok, aki a pörgést szereti, az a "haladjunk"-típus, úgyhogy bevallom, nekem a 2. rész kicsit erőltetve ment, illetve még a 3. eleje is. De a 3. rész vége megint úgy felpörgött, hogy csak néztem, és hát ez a végkifejlet.. 

Egy szó, mint száz: kétségtelenül van egy kerete a sztorinak, de ilyen befejezésre nem számítottam. És egyébként elgondolkodtató, hogy szerencsés-e meöglni a főszereplőt a történet végén. Engem legalábbis, mint kezdő írónőt, nagy dilemma elé állított. 

És most jöttem rá, hogy a bejegyzés elején még azt mondtam, úgy érzem, nem tudok most semmit sem írni. Hát, azért elég hosszúra sikerült végül is... :) 

Mivel már csak kilenc nap van hátra a Halálos Iramban 8 megjelenéséig, úgy gondoltam, minden nap hozok egy kis érdekességet a filmmel kapcsolatban. Az első konkrétan a filmek koronológiai sorrendjével kapcsolatos, mert e tekintetben nagyon is hasonlít a Star Wars-hoz, igaz, itt azért nem olyan durva a helyzet. :) De az 1-7 filmek történeti sorrendje nem egyezik a forgatási sorrenddel. A harmadik rész ugyanis kicsit kilóg a sorból, hiszen míg annak a végén Han meghal, addig megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy a további részekben bizony feltűnik - hogy aztán a hetedik részben ismét visszatérjenek Tokio-ba, majd hazatérve eltemessék Han-t, aki valójában akkor hal meg. A helyes sorrend tehát a következő: 1, 2, 4, 5, 6, 3, 7. (Ez azért kicsit barátibb, mint a Star Wars 4,5,6,1,2,3,7... és akkor még a Zsivány Egyest nem is említettük :) )

Ez az ötlet egyébként ma a könyvtárban, szakdolgozat írás közben jutott eszembe. Egész nap azt csináltam, el is fáradtam benne, viszont rájöttem, hogy képes vagyok ennek is a "megszállotjává " válni. Amikor hazajöttem, úgy kellett rászólnom magamra, hogy nem, most már nem foglalkozok vele, hanem szépen leülök, eszek, és közben megnézek egy Uralkodónő részt, utána pedig írom a Rebels-t, mert sajnos azzal is el vagyok maradva. Pedig tudom, hogyan akarom folytatni, de ez a szakdolgozat most minden figyelmemet elvonja. Ami persze nem baj, hiszen az első a kötelesség. Ezt pedig meg kell csinálni. Nem akarom sokáig húzni, mert egyrészt hónap végéig le kell adni, másrészt utána a záró szigoraltra, meg hát az egyéb vizsgákra is el kell kezdeni tanulni. De nem lesz sok vizsgám, szerencsére. Ha minden jól megy, az egyikből megajánlják a jegyet ZH-k alapján, a másikból csak egy könyvet kell elolvasni, a harmadik szintén nem vészes, a másik kettő viszont icsit húzósabb, főleg a jog... attól félek kicsit, de nem jobban, mint a zárószigorlattól. Úgy érzem, sose lesz már június 26. :) Akkor lesz a zárószigorlat, ami remélem, sikerül, utána pedig biztosan végig alszok két napot. Utána pedig írok, amíg csak bírom. :) De tankönyvet nem akarok látni jó ideig. :D Pedig amúgy szeretek tanulni. Ez lehet hülyén hangzik, nem vagyok stréber amúgy, de magát a tanulást tényleg szeretem. Bár valamit biztos nem jól csinálok, mert a jegyekben sokszor nem tükröződik vissza a befektetett energia, és ez mindig elszomorít. Talán az a baj, hogy nem tudom magam úgy eladni, mint mások. Én erre nem vagyok képes. És ha mondjuk a tanáron látom, hogy szólni akar, vagy kérdezni, akkor egyből illedelmesen elhallgatok. Mert szerintem így illik. Nem vagyok képes arra, hogy erőszakosan csak mondjam és mondjam. Úgy illik, hogy végighallgassam, hagyjam, hadd mondja el, vagy hadd kérdezze meg, amit akar, elvégre ő a tanár. Csak sajnos ilyenkor általában megijedek, vagy belekavarodok a tételbe, és hát ebből bizony volt már elégtelen és B tételem is... Ami nem jó. Szóval, valahogy úgy kellene kiállnom magamért a vizsgán, hogy mégse legyek illetlen a tanárral szemben. De az is lehet, hogy ezt csak én fújom fel ennyire. Pedig én egyszerűen csak tisztelem a tanárokat a tudásukért, és mindazért, amit már letettek az asztalra. Ez olyan alapvető tisztelet, amit szerintem minden pedagógus megérdemel, függetlenül attól, hogy általános iskolában, vagy egyetemen tanít. Sőt, igazából ilyen alapvető tiszteletet mindenki megérdemel, az is, aki mondjuk egy építkezésen dolgozik, mert én pl. nem tudnám azt, amit ő. Na jó, szerintem megint kicsit túlpörögtem. :) A lényeg, hogy van mire néznem. De ez így van jól. Csak megint kicsit félek, hogy mi lesz ezután. Milyen lesz jövőre? Hol leszek? Milyen helyen? Kikkel fogok találkozni és kapcsolatba kerülni? De ezek mind olyan kérdések, amin kár rágódnom. Most csak annyit tehetek, hogy még kiélvezem ezt a pár hetet (!), amit itt vagyok. Ezt a pár hetet az utolsó szorgalmi időszakomból. Nagyon durva... Többet ilyen már nem lesz az életemben. A klasszikus diákéveimnek ezennel vége lesz. Ó, és most olyan vagyok, mint az idősek, de ilyenkor tényleg rám tör a nosztalgia. És kicsit talán még a szemeim is könnyesek lesznek. Mert bármilyen nehéz is volt, bármennyi bosszúság is ért, még akkor is, ha sokat voltam szomorú és letört, azért hiányozni fog. De azt hiszem, ezzel azért mindenki így van. :)

Mivel már csak két vizsgám van hátra (amiből az egyik egy sima javítás, a másik pedig "csak" egy szakfordítás védés angolul), már akaratlanul is elkezdtem tervezgetni, mit fogok csinálni szerdától, mert akkor tudom le a vizsgákat, ha minden jól megy. Mindenképpen pihenek pár napot, a pihenés nálam azonban nem alvásból áll. Leginkább írni fogok szerintem - számomra az az igazi kikapcsolódás, amikor a szereplőim társaságában lehetek (merthogy könyveket is írok, már kb. 12 éves korom óta szinte folyamatosan :) ). De azért az írás elég fárasztó is tud lenni egy idő után, na és persze egy író attól lesz igazán profi, ha tanul másoktól. Na és honnan lehet leginkább inspirációt szerezni? Először is a könyvekből, másrészt pedig a filmekből/sorozatokból is. 

(forrás: gihpy.com)
 

Na most, tudni kell, hogy én a könyveket mindig is előnyben részesítem. Szerintem a könyv sokkal jobb, mint a film, így velem elég idegesítő pl. egy Harry Potter filmet megnézni, mert végig kommentálom, hogy "ez a könyvben nem is így van",  "ezt kihagyták", vagy "ezt miért tették bele?!". (de amúgy a filmek alatt általában csendben vagyok :) ) Csupán két kivételes eset volt, amikor felcseréltem a könyv-film sorrendet. 

Az egyik Stephenie Meyer: A burok c. könyve, amit úgy négy évvel ezelőtt kaptam meg, és először kis fenntartásokkal voltam vele szemben, mert a szerzőről egyből a Twligiht jutott eszembe (ami nem kifejezetten a kedvencem...) De aztán belekezdtem, és rá kellett jönnöm, hogy A burok egy sokkal jobb történet, mint a Twilight - viszont egy nagyon nehéz olvasmány is egyben. De tényleg! Csak hogy érzékeltessem:  a Harry Potter és a Főnix Rendje c. könyvet, ami durván 500 oldal (most nem tudom pontosan) kiolvasom mondjuk másfél-két nap alatt (úgy, hogy közben alszok is azért), de A burok, ami kicsit még rövidebb is, egyszerűen kifogott rajtam. Háromszor rugaszkodtam neki újra, és még mindig csak a felénél járok, igaz, már vagy egy éve nem vettem a kezembe. Nyáron akartam kiolvasni, de helyette inkább megnéztem a filmet, ami kivételesen tetszett, és legalább egy átlátható képet kaptam a történetről, mert a könyvben elég könnyű elveszíteni a fonalat. Ez tehát egy pozitív csere volt, és megérte.

A másik esetben viszont bár ne cseréltem volna fel a sorrendet! Történt, hogy amikor gimis voltam, olyan 10-11.-es, felfedezték Magyarországon, hogy Lisa Jane Smith több, mint tíz évvel ezelőtt megírta a Vámpírnaplók c. könyvsorozatát. Egyből felháborodtak a Twilight rajongók, hogy Stephenie Meyer-t utánozza (aztán kiderült, hogy pont Smith ihlette Meyer-t, na mindegy...), én pedig pont emiatt kedvet kaptam a Vámpírnaplókhoz. Meg is kaptam az első részt könyvben, majd a másodikat, el is olvastam őket, és itt követtem el a hibát: elkezdtem nézni a sorozatot. Azóta is bánom, mert a könyv és a sorozat konkrétan egyáltalán nem fedi egymást (legalábbis az én ismereteim szerint), így azonban a könyvet hiába is próbáltam újra olvasni, nem ment, mert akaratlanul is a sorozathoz igazítottam az elvárásaimat. Egyébként ez a rövid Vámpírnaplók-rajongásom akkor gimiben le is zárult (többek között emiatt is), de most, hogy néztük a xXx3-at, amiben ugyebár szerepel Nina Dobrev, eszembe jutott. Meg egyébként is, tervezem, hogy akkor is elolvasom azokat a könyveket (csak be kell szereznem a hiányzó 5. részt), mert azóta is bosszant, hogy egy sorozat így elbánt velem. És ha már mindent letudok (majd, nyáron :D), akkor A buroknak is nekiveselkedek. Rajtam nem foghat ki egy könyv sem! :)