Sziasztok! Kicsit régen írtam, pedig az utóbbi időben sikerült viszonylag rendszeresen blogolnom. Most már, hogy közeledik a záróvizsga, elkezdtem rá tanulni, de az is az igazság, hogy sokszor a fáradtság győz le engem, úgyhogy mire odaérnék, hogy blogolhatnék, már kedvem sincs hozzá, és hát nem szeretnék csak azért írni, hogy legyen bejegyzés. Szerintem a minőség fontosabb, mint a mennyiség. :)
Véget ért a világbajnokság egyik része, vagyis ma már a negyeddöntők lesznek, huszadikán pedig kiderül, hogy melyik csapat nyeri a versenyt, és lesz aranyérmes világbajnok. Legnagyobb örömömre Kanada is tovább jutott, Oroszországgal fognak megküzdeni. Kicsit izgulok, mert az oroszok elég jók, de hát Kanadát sem kell félteni. Az utolsó meccsen könnyedén nyertek, azonban most kivételesen mégsem őket szeretném dicsérni, hanem ellenfelüket, Németországot.

Mondhatni, hogy csúnyán kikaptak, de igazság szerint kicsit azt éreztem rajtuk, hogy nem is küzdenek annyira. Nyilván tudták, hogy ez a mérkőzés már nem oszt, nem szoroz, úgyhogy lehet, kicsit feladták, vagy nem tudom. Nem azt mondom, mert igyekeztek, de nem eléggé, ezzel szemben Kanadán nagyon érződött, hogy maximálisan odateszi magát, hiszen neki biztosítania kellett a továbbjutását. Na, de nem is a játékosok miatt jár ki a tisztelet a németeknek, hanem a rajongók miatt. Nem voltak sokan a lelátón, de akik elmentek, azok az utolsó pillanatig bíztatták kedvenceiket. Nem viccelek!

Amikor a harmadik harmadból már csak 2 perc volt hátra, és biztos volt a vereség, a német szurkolók akkor is lobogtatták a zászlót, énekeltek, és hangosan, teljes erőbedobással és lelkesedéssel szurkoltak.

Én meg arra gondoltam, hogy ez igen. Tudnak valamit. Mert lényegében ők ezzel azt éreztették a csapatukkal, hogy mindegy mi van, ők akkor is szeretik őket, és mindegy, hogy most kiestek, de ideáig eljutottak, és aki ideáig eljut, az már csak győztes lehet. Ez kicsit olyan, mint az Oscar-gála, akit jelölnek, az már nyert valamit. És annyira jó volt ezt látni, hogy lehet így is hozzáállni a dolgokhoz, és rájöttem, hogy tulajdonképpen minden csak nézőpont és viszonyítás kérdése. Ezért is szeretem a jégkorongot, mert mindig megerősít valamiben, mindig rádöbbent valamire, mindig tud újat mutatni. 
A negyeddöntő további versenyzői egyébként még Svédország,, Litvánia, USA, Csehország, valamint Finnország és Svájc. A svédeket, cseheket és Svájcot nem láttam játszani, úgyhogy róluk nem tudok véleményt alkotni. Az USA egyértelműen jó, de hát nem is lehetne másképp, hiszen tele vannak NHL játékosokkal, Finnország szintén nagyon jól játszik, ezt bizonyították a 12.-i mérkőzésen, ahol 5-1-re verték meg Kanadát, a litvánokat viszont nem tudom hova tenni, nekem ők kicsit furcsa csapat, de hát bizonyára megérdemelten jutottak tovább. Szerintem a legesélyesebbek a negyeddöntőből való továbjutásra az USA, Finnország, Svédország, és hát remélhetőleg Kanada, de őszintén szólva szerintem nem lesz könnyű legyőzni az oroszokat. Mindenesetre reménykedek, hogy nem egy 4. helyezéssel kell hazatérniük. :) (Egyébként az rossz, vagy legalábbis szokatlan, hogy egy mérkőzés után el is dől a továbbjutás, ugyebár az NHL-ben legalább 4-et és legfeljebb 7-et játszanak, de hát ez egy világbajnokság, ahol nyilván tartani kell magukat a keretekhez.)

Míg mások a vízparton hűsölnek a nagy kánikulában, én a jégpálya mellett. Na, persze nem szó szerint. :) Tegnap délután a nagy hőségre való tekintettel úgy döntöttem, tovább folytatom a szezon-maratont, és rájöttem, hogy nincs is jobb egy forró nyári délutánon, mint jégkorong meccset nézni. :D És még arra is rájöttem, milyen kevés kell ahhoz, hogy abszolút kiábránduljak egy csapatból. 

Nem a legmegfelelőbb ez a cím, de tökéletesen kifejezi az Ottawa tegnapi teljesítményét. Igazából sosem hittem volna, hogy valaha azt mondom egy sportmérkőzésre, hogy gyönyörű, de erre a meccsre nem tudok mást mondtani: hihetetlen, gyönyörű, csodálatos. És elsősorban nem is a győzelem miatt, hanem a múltkori összecsapás fényében, amikor is a Pittsburgh olyan mérhetetlenül aljas és minősíthetetlen agresszióba kezdett. Most az Ottawa Senators adott otthont a mérkőzésnek, így hát nem volt módja a Pingvineknek annyira hepciáskodni, de azért kimutatták a foguk fehérjét. Bár, inkább csak a kétségbeesés hajtotta őket, ami nem is csoda, hiszen ami történt, az valami elképesztő: a Senators az első 48 másodpercben belőtte az első gólját, majd az első húsz perc alig telt le, és már 4 gólt zsebeltek be. Annyira csodálatos élmény volt, hogy el sem tudom mondani. Nagyon megérdemeltek egy ilyen győzelmet a múltkori meccs után. Amit sajnáltam, hogy Pageau keveset volt a pályán, és nem is lőtt gólt, de valószínűleg az állhat a dolog hátterében, hogy ő még nagyon fiatal (24 éves), és így vigyázni kell rá, nehogy megsérüljön, vagy ilyesmi. A lényeg, hogy így is szép gólok születtek, mégpedig a következő játékosoktól: Hoffman, Methot, Brassard és Turris. RESPECT. 

Felmerült bennem a kérdés, amit szeretnék feltenni nektek is: Te mit teszel, amikor folyamatos bántásoknak vagy kitéve? Amikor állandóan keresztbe akarnak neked tenni? Hogyan reagálsz a nyílt vagy rejtett agresszióra? Bevallom, sokszor elbizonytalanodok önmagamban, és azt érzem, hiába az alázatos hozzáállás, a segítőkészség, a szelídség, semmi értelme, mert csak keresztül gázolnak rajtam. Persze, amúgy nem tudnék kicsit sem agresszív lenni, és ezerszer meggondolom, mielőtt visszaszólok valakinek (úgyhogy legtöbbször em is bonyolódok szópárbajba, nem vagyok benne jó...), de hát azért néha mégis elgondolkodok, hogy megéri-e? Persze, tudom, hogy megéri, hiszen megtérül mindez majd egyszer, de sokszor úgy el vagyok szomorodva emiatt. Viszont, hajnalban, miközben néztem a meccset, rádöbbentem, hogy mennyire csodálatos az, hogy Isten tényleg a legkülönfélébb módszereket képes felkínálni arra, hogy erőre kapjunk. És hát igen, abban is megerősödtem ismét, hogy jó csapatot választottam. :) Mert bevallom, kicsit féltem attól, mi lesz az Ottawa reakciója a múltkori meccs után. Vajon bekeményítenek? Visszavágnak ököllel és bottal? De nem, ők szerencsére nem ezt tették! Bár visszavágtak, de nem úgy, ahogyan arra a Pittsburgh és az esetleges rosszakarók számítottak. Az Ottawa nem fordult ki önmagából, nem vált olyanná, mint az ellenfele, hanem megmutatta, hogy őt igenis, a játék érdekli elsősorban, és megmutatták, hogy mire képesek. Mert nekik ez a fontos. Talán még csak nem is a kupa. Hanem az, hogy megmutassák, mit tudnak. A tehetségüket pedig senki és semmi nem fojthatja el, nem írhatja felül, nem teheti semmissé. Sok mindent elvehetnek az embertől, de azt, amit megtanult, és azt, amihez Istentől kapott tehetséget, azt nem. Az Ottawa pedig erre helyezte a hangsúlyt, és ezáltal még nagyobbat nőttek a szememben. Sőt, amikor véget ért a mérkőzés, akkor sem kárörvendtek a Pittsburgh vereségén, hanem nagyon alázatosan örültek a ténynek, hogy 5:1-re nyertek. Mert tudják amúgy, szerintem, hogy ez a meccs még csak egy volt. És azt is tudták valószínűleg, hogy egy ilyen elődöntős rájátszásban nagyon feszített a hangulat, főleg, ha ilyen nagy a gólkülönbség, és én azt vettem észre, hogy nem akartak még rátenni egy lapáttal arra, hogy a Pittsburgh még jobban kiakadjon. És ez is nagyon tetszett, hogy nem hergelték feleslegesen az ellenfl játékosait, mert amúgy sosem szabad elfelejteni, milyen volt az, amikor mi voltunk padlón, amikor mi maradtunk alul, sőt: bármikor oda kerülhetünk. Nincs rá garancia, hogy mindig minden sikerül. Ez persze nem azt jelenti, hogy át kell hasson bennünket egyfajta pesszimsita örök-félelem. Még azt sem jelenti, hogy akkor most már nem szaabd örülni a sikereinknek. Szabad, sőt, kell is, hiszen a sikereink a miénk. De, ahogyan erről már egy korábbi bejegyzésemben is írtam, tekintettel kell lennünk azokra is, akik körülöttünk vannak, és akik esetleg rosszabb eredményt értek el. Ez így fair. Mint ahogy az is, hogy az erőszakra tehát nem lehet erőszak a válasz. Ha mi is visszavágunk, azzal lesüllyedünk az ellenfél szintjére. De ha a saját módszereinknél maradunk, nem fordulunk ki önmagunkból, akkor még az ellenfél is kénytelen lesz elismerni bennünket. 

Szóval, igazából bármi is lesz, az én szememben az Ottawa Senators az igazi bajnok, aki, mint egy főnix, feltámadt hamvaiból, új életre kapott, és felküzdötte magát a keleti fináléba úgy, hogy még mindig sokan kételkednek a sikerében meccsről-meccsre. De ők kitartanak, összetartanak, és megmutatják: képesek rá. :)

Mivel már csak kilenc nap van hátra a Halálos Iramban 8 megjelenéséig, úgy gondoltam, minden nap hozok egy kis érdekességet a filmmel kapcsolatban. Az első konkrétan a filmek koronológiai sorrendjével kapcsolatos, mert e tekintetben nagyon is hasonlít a Star Wars-hoz, igaz, itt azért nem olyan durva a helyzet. :) De az 1-7 filmek történeti sorrendje nem egyezik a forgatási sorrenddel. A harmadik rész ugyanis kicsit kilóg a sorból, hiszen míg annak a végén Han meghal, addig megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy a további részekben bizony feltűnik - hogy aztán a hetedik részben ismét visszatérjenek Tokio-ba, majd hazatérve eltemessék Han-t, aki valójában akkor hal meg. A helyes sorrend tehát a következő: 1, 2, 4, 5, 6, 3, 7. (Ez azért kicsit barátibb, mint a Star Wars 4,5,6,1,2,3,7... és akkor még a Zsivány Egyest nem is említettük :) )

Ez az ötlet egyébként ma a könyvtárban, szakdolgozat írás közben jutott eszembe. Egész nap azt csináltam, el is fáradtam benne, viszont rájöttem, hogy képes vagyok ennek is a "megszállotjává " válni. Amikor hazajöttem, úgy kellett rászólnom magamra, hogy nem, most már nem foglalkozok vele, hanem szépen leülök, eszek, és közben megnézek egy Uralkodónő részt, utána pedig írom a Rebels-t, mert sajnos azzal is el vagyok maradva. Pedig tudom, hogyan akarom folytatni, de ez a szakdolgozat most minden figyelmemet elvonja. Ami persze nem baj, hiszen az első a kötelesség. Ezt pedig meg kell csinálni. Nem akarom sokáig húzni, mert egyrészt hónap végéig le kell adni, másrészt utána a záró szigoraltra, meg hát az egyéb vizsgákra is el kell kezdeni tanulni. De nem lesz sok vizsgám, szerencsére. Ha minden jól megy, az egyikből megajánlják a jegyet ZH-k alapján, a másikból csak egy könyvet kell elolvasni, a harmadik szintén nem vészes, a másik kettő viszont icsit húzósabb, főleg a jog... attól félek kicsit, de nem jobban, mint a zárószigorlattól. Úgy érzem, sose lesz már június 26. :) Akkor lesz a zárószigorlat, ami remélem, sikerül, utána pedig biztosan végig alszok két napot. Utána pedig írok, amíg csak bírom. :) De tankönyvet nem akarok látni jó ideig. :D Pedig amúgy szeretek tanulni. Ez lehet hülyén hangzik, nem vagyok stréber amúgy, de magát a tanulást tényleg szeretem. Bár valamit biztos nem jól csinálok, mert a jegyekben sokszor nem tükröződik vissza a befektetett energia, és ez mindig elszomorít. Talán az a baj, hogy nem tudom magam úgy eladni, mint mások. Én erre nem vagyok képes. És ha mondjuk a tanáron látom, hogy szólni akar, vagy kérdezni, akkor egyből illedelmesen elhallgatok. Mert szerintem így illik. Nem vagyok képes arra, hogy erőszakosan csak mondjam és mondjam. Úgy illik, hogy végighallgassam, hagyjam, hadd mondja el, vagy hadd kérdezze meg, amit akar, elvégre ő a tanár. Csak sajnos ilyenkor általában megijedek, vagy belekavarodok a tételbe, és hát ebből bizony volt már elégtelen és B tételem is... Ami nem jó. Szóval, valahogy úgy kellene kiállnom magamért a vizsgán, hogy mégse legyek illetlen a tanárral szemben. De az is lehet, hogy ezt csak én fújom fel ennyire. Pedig én egyszerűen csak tisztelem a tanárokat a tudásukért, és mindazért, amit már letettek az asztalra. Ez olyan alapvető tisztelet, amit szerintem minden pedagógus megérdemel, függetlenül attól, hogy általános iskolában, vagy egyetemen tanít. Sőt, igazából ilyen alapvető tiszteletet mindenki megérdemel, az is, aki mondjuk egy építkezésen dolgozik, mert én pl. nem tudnám azt, amit ő. Na jó, szerintem megint kicsit túlpörögtem. :) A lényeg, hogy van mire néznem. De ez így van jól. Csak megint kicsit félek, hogy mi lesz ezután. Milyen lesz jövőre? Hol leszek? Milyen helyen? Kikkel fogok találkozni és kapcsolatba kerülni? De ezek mind olyan kérdések, amin kár rágódnom. Most csak annyit tehetek, hogy még kiélvezem ezt a pár hetet (!), amit itt vagyok. Ezt a pár hetet az utolsó szorgalmi időszakomból. Nagyon durva... Többet ilyen már nem lesz az életemben. A klasszikus diákéveimnek ezennel vége lesz. Ó, és most olyan vagyok, mint az idősek, de ilyenkor tényleg rám tör a nosztalgia. És kicsit talán még a szemeim is könnyesek lesznek. Mert bármilyen nehéz is volt, bármennyi bosszúság is ért, még akkor is, ha sokat voltam szomorú és letört, azért hiányozni fog. De azt hiszem, ezzel azért mindenki így van. :)

Nem, ez most nem A Beavatotthoz kötődik, mert most nem az abban szereplő Bátrakról van szó, hanem azokról a Bátrakról, akiknek a neve az 1848-49-es szabadságharchoz köthető. Mert ma rájuk emlékezünk. Elgondolkodtam amúgy azon, hogy miből állnak az emlékezéseink? És nem csak március 15.-én, hanem úgy általában. Újra elmondjuk, mi történt, netán eljátsszuk, elsoroljuk a neveket - ami jó, és persze szükség is van rá, mert ez az emlékezés menete. De ennél sokkal fontosabb lenne annak a felismerése, hogy milyen áldozatot hoztak őseink értünk a múltban, és hogy mi ebből a jelenben mit tudunk alkalmazni. (Persze mindezekkel nagyon óvatosan kell bánni, mert sokan nem bátrak, hanem vakmerőek és ezzel együtt felelőtlenek, és könnyen félreértik a dolgokat.) Ráadásul, ha március 15.-nél maradunk, akkor láthatjuk, hogy a szabadságharc nagy alakjai nem csak ebben az egy eseményben tevékenykedtek aktívan, hanem egész személyiségükkel, egész életükben üzenetet hordoztak. Így hát most hoztam egy pár idézetet tőlük.

"Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn." (Széchenyi István)

Föl nem érem ésszel, hogy vannak nem mindennapi emberek közt olyanok, kik nem tudják vagy nem hiszik, hogy az egyszerűség az első és mindenek fölötti szabály, hogy akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs. (Petőfi Sándor) 

Soha le nem mondani, soha el nem csüggedni, ha kell, mindig újra kezdeni. (Kossuth Lajos)

Az igaz ember hitét, meggyőződéseit nagy katasztrófák sem képesek sarkaiból kifordítani. (Jókai Mór)

Végre a félelmet nem győzi, nem állja,
Mert az maga magát növeli, táplálja,
Mint az örök szomj a vízi-betegséget. (Arany János)

Az óvatosság, még ha túlzott volna is, mindig figyelmet érdemel, mert a túlzott merészség több kárt okozhat, mint a túlzott óvatosság. (Deák Ferenc)

Vannak dolgok, melyeket csak az érez, kinek esze, s vannak olyanok, melyeket csak az ért, kinek szíve van. (Eötvös József)

Tegnap egyébként nem volt időm felrakni semmit a blogra, mert reggeltől-estig be voltam táblázva, de ebédidőben volt fél órám írni, aminek nagyon örültem, és sikerült is összehoznom 982 szót. :) És tegnap megtapasztalhattam azt, hogy mennyire inspirálólag hathat a szoros határidő is. Érdekes... :)