Békéscsaba: egy évvel ezelőtt húsvétkor voltam itt először, de nagyon megtetszett a város, annyira, hogy azóta is visszavágyok kicsit. :) Tanulmányi célból voltam ott, de sok jó emlékem született ott, és nagyon tetszett a sétálóutca, mert sokkal nagyobb, mint amihez én szoktam itt, Debrecenben. :)
Balatonakali és Tihany: 10 éves koromban voltam ott egy egyhetes iskolai tábor keretén belül. Imádtam a Balatont, most is imádom, de sajnos azóta nem sikerült eljutnom oda újra. De nem adom fel, mihelyst alkalmam lesz rá és lehetőségem, biztosan elmegyek újra! :)
Sopron, Szombathely, Sárvár: szintén iskolai tábor, de már 12 évesen. Összességében elmondhatom, hogy közel áll a szívemhez a Dunántúl, különösen is Sárvár, ugyanis apai nagypapám onnan származott, tehát lényegében a velem azonos vezetéknevű emberek többsége Sárváron, Székesfehérváron ill. a Dunántúlon szétszóródva él, szóval nekem ez egy izgalmas helyszín. :) Sopron is nagyon tetszett, mai napig emlékszem a macskaköves utcákra, a toronyra, és persze a hegyekre.
Aggtelek, Kékestető: általános iskola alsó tagozatában egy szintén iskolai kiránduláson voltunk ott. Imádtam a cseppkőbarlangot, ha visszagondolok, ma is hallom a fülemben a csepegő víz hangját. A Kékestető pedig szintén nagyon szép volt, bár erről hommályosabb emlékeim vannak, nem igzaán érzékeltem odafent, hogy tényleg fent vagyok. A kőre viszont emlékszem. :)
Budapest: Budai vár, Halászbástya, Mátyás templom - viszont a Parlamentben még nem voltam, amit feltétlenül pótolni fogok. Viszont Pest nem tartozik a kevenc városaim közé.
Eger: voltam már párszor abban a városban, mondhatni, hogy szívesen visszajáró vendég vagyok. :) Tetszik a hangulata, a légkör, a hegyek, a vár, minden.
Berekfürdő: egyházi táborban voltam ott háromszor, 7-8-9.-es koromban, és nagyon szerettem, nagyon jól éreztem magam. Feltöltődtem, kipihentem magam, jókat beszélgettem, barátkoztam, strandoltam - ami nálam nagy szó! Alig várom, hogy ismét ellátogathassak oda. :)
Tokaj: itt jártam kisebb koromban, illetve tavaly, szóval vannak friss emlékeim is. Szeretem ezt a vidéket is - elsősorban természetesen a hegyek miatt. :) Meg finomak a borok. :)
Vizsoly: itt is tavaly voltam, és láthattam az eredeti Vizsolyi Bibliát. Jó emlékként marad meg bennem.
Szeged: tavaly nyáron a barátommal részt vettünk egy konferencián, ekkor voltam először ebben a városban. A Dóm mellett volt a szállás közel a sétálóutca, a Tisza, a híd (amelyen át is mentünk) - itt jártam először Levendula Fagyizóban. :)
Debrecen: korábban sokat hoztak ide minket kirándulni, immár pedig lassan 5. éve, hogy itt "lakom", vagyis mióta egyetemista és kolis vagyok. Korábban nagy újdonság volt számomra ez a város, de hát most már mondhatni, hogy megszoktam. :) Ettől függetlenül szerintem nagyon szép hely, a Nagytemplommal, a Nagyerdővel, a Békás-tóval, a Nagyegyetemmel együtt, és még sorolhatnám. Sosem felejtem el. :)

Hát, ennyi lenne az én utazásaim listája röviden. Kisebb helyeken is jártam, főleg Szabolcs-Szatmár-Bereg megyén belül, de ezeket itt most nem említettem. Viszont készítettem egy térképet, hogy én is lássam már, hogy akkor mit jártam be eddig az országból. :) (A narancssárga a lakhelyemet jelöli) 

Úgy döntöttem, hogy a megfázásomra való tekintettel tényleg kipihenem magam, mert amúgy is rám fér. Igazából ezt a "műveletet" már tegnap délután elkezdtem. Bár nem szeretek feküdni és úgymond semmi sem csinálni, de most kényszerítettem magam erre a tevékenységre. Az eredménye meg is lett, hiszen már jobban vagyok. :) Még az írást is hanyagoltam, mert amúgy sem lett volna hozzá most kedvem, úgyhogy inkább filmmaratont tartottam, és ünnepélyesen bejelenthetem: megnéztem az Éhezők Viadala mind a 4 részét. Nem vagyok rá büszke, mert a könyvet még nem olvastam, ez pedig főbenjáró bűn az én felfogásom szerint, de most bűnöztem, bár még sincs lelkiismeret furdalásom, sőt, igazából úgy ítélem meg, ez esetben jó, hogy előbb láttam a filmet. Jó, hát azért az első részt persze olvastam, vagy 50 oldal maradt belőle, szóval valamennyire képben voltam - és persze fel is tűntek változtatások. Viszont! Rájöttem, hogy elhamarkodottan ítéltem meg ezt a sztorit. A hiba ott van, hogy az alaptörténet nagyon jó, de egy filmben sokkal jobban kiteljesedik, mint egy könyvben. Vagy csak az írónő stílusa nem jött be nekem, ez is lehetséges. Na de a lényeg, hogy bár továbbra is tartom a véleményem, miszerint kegyetlen ez az egész, amit itt elénk tárnak, de megtaláltam az üzenetét a történetnek, csak most még nem tudom megfogalmazni, mert túl sok minden kavarog bennem. Amire rájöttem, hogy a főhős igazi tragédiája az, amikor a húga, Prim meghal. (bocsánat, ha ez már spoiler!) Hiszen azzal kezdődik az egész, hogy helyette jelentkezik a viadalra, hogy mentse őt, és a végén mégsem tudja megmenteni. De egyébként is sokszor könnyeztem a film alatt - ami nem szokásom, ezen kívül csak az Emlékezz rám c. filmen sírtam. Tényleg nagyon kegyetlen az, amit Snow elnök meg a Kapitólium csinál, ez az egész Viadal, a 2. részben meg amikor az egykori bajnokokat zárják össze újra... és közben még aki úgy tűnik, hogy a jóra törekszik, azt is csak a hatalom érdekli... meg amúgy van egyfajta ellentmondás is benne, hiszen egyik oldalon ott van az éhezés, a kegyetlenség, a másik oldalon meg a pompa, a jól öltözöttség, a show... meg hogy ez az egész tulajdonképpen egy show, vagyis annak fogják fel, és csak kevesen látják, hogy de hát ez a valóság, ami egyáltalán nem szórakoztató... De tény, hogy az emberekben van erre hajlam. Ha nem lenne, akkor ez a történet sem ért volna el ilyen sikert. Persze, nyilván a legtöbben erőt merítenek belőle, mert Katniss személyisége reményt adhat... bár ha jobban megnézzük, ő csak belesodródott ebbe az egészbe, ő nem akart forradalmár lenni. És ahogy néztem a filmet, rájöttem, hogy miért gondolják sokan azt, hogy Veronica Roth kicsit utánozta a sztorit: a körzetek, amik ott csoportok; az összefogás egy másik csoport ellen, meg az egész hangulat, a bunker, stb... De ettől függetlenül tartom a véleményem, miszerint a két sztori teljesen más! De azt is beláttam, hogy hamar leírtam az Éhezők Viadalát. Lehet, de csak lehet, hogy el fogom olvasni a könyveket (már csak azért is, hogy jobban lássam a különbségeket), de nem most. Meg kell emésztenem, mert engem nagyon felkavart. Ez abból is látszik, hogy nem szoktak rémálmaim lenni egy-egy filmtől, de ettől voltak tegnap éjjel. Az egyik az volt, amikor az én nevemet húzták ki, és tudtam, hogy nekem kell mennem a viadalra. A másikban volt egy kis Beavatott-feeilng is: egy fahídon lógtam, fél kézzel kapaszkodva, alattam a mélység. Tudtam, hogy fel kellene kapaszkodnom, de nem bírtam, és közben tudatában voltam annak, hogy álmodok, mert azt mondogattam magamban: "ugorj le, úgysem lesz semmi bajod, és legalább felébredsz. Nem halhatsz meg, mert álmodsz" De nem ugrottam le, hanem felkapaszkodtam, és futni kezdtem le a hídról, aztán amikor leértem, akkor egy ismeretlen nő pisztolyt szegezett rám. Letérdeltem, ő pedig fejemhez tartotta a fegyvert (mert behatoltam valakiknek a területére illegálisan, de erre már nem emlékszem), aztán elkezdett visszafelé számolni. Féltem, de mégis nyugodt voltam, mert tudtam, hogy csak álmodok. Aztán, az utolsó pillanatban egy fiú termett ott (talán Négyes? (:), és félrelökte a nőt, ezzel megakadályozva, hogy lelőjön. Aztán felsegített a földről és elfutottunk. Többre nem emlékszem, de talán nem is baj, mert ennyi is elég volt. Elég felkavaró álmok voltak, és nagyon fura, hogy ennyire tudatában vagyok mostanában annak, hogy álmodok. Bár régebben is furcsán viselkedtem álmomban, pl. ha alkalmam lett volna rá, hogy jól megmondogassak valakinek, akihez a való életben is fűződtek sérelmeim, nem tettem, mert féltem, hogy megbántom. Akkor azt hittem, hogy erős a tudatom és az akaratom, de azt hiszem, inkább most erős, hiszen most már tényleg tudatában vagyok annak, hogy álmodok. De ez vajon jó? 
Ez utóbbi álom szerintem egyébként onnan jött nekem, hogy a Beavatott első részének a végén van az, amikor Tobias-t szimuláció alatt tartják, és ezért ellenséget lát Tris-ben, és Tris pisztolyt ad a kezébe, Tobias pedig a lányra szegezi a fegyvert; meg a másik, amikor Tris utolsó szimulációjában a szüleit kellene lelőni, de ő az egyik családtagjának a kezébe adja a fegyvert, és így inkább vállalná, hogy meghal helyettük...
Azt hiszem, kicsit sok volt nekem ez a két sztori, főleg a Beavatott. :) De ebből is látszik, hogy mennyire jó, hiszen önismeretre, önvizsgálatra késztet, és sok dolgot más szemszögből kezdek el figyelni. 

Már tegnap sem éreztem túl jól magam, de ma reggel már nem is bírtam kikelni az ágyból. Fáj a fejem és a torkom, néha ráz a hideg, szóval ez a betegség most eléggé keresztül húzta a számításaimat - de legalább most nem készítettem hetitervet, mint a múlt héten. :) Emellett pedig még mindig fáj a lábam is, tegnap alig bírtam ráhúzni a cipőt, és elég csúnnya színekben játszik... Legalább neki jól jön ez a kis pihenés. 
Mivel úgy semmihez nem volt erőm és kedvem (na, ilyen is ritkán van!), megnéztem A Beavatottat. Igaz, háromszor meg kellett állítanom, mert annyira felbosszantott, hogy el sem tudom mondani. Lehet, hogy már megszállott vagyok ilyen téren, de egyszerűen nem értem, miért kellett ennyire eltérni a könyvtől?! Arról már írtam korábban, hogy Négyes karakterét teljesen félreértelmezték, de ezt még megbocsátom, hiszen elképzelhető, hogy a filmkészítői még nem olvasták a Négyes c. kisregényt (csak azt nem értem, hogy nem is konzultáltak az írónővel?!). De a többi változtatásra nincs mentség. Nincs! Néhányat megemlítek közülük, de tényleg csak néhányat, mert amúgy rengeteg van:
- a könyvben előbb van az óriáskerék-jelent, utána pedig a késdobálás - a filmben ezt megcserélték, fogalmam sincs, miért.
- a könyvben az elején Tris húzza be a tükröt rejtő szekrényajtót, a filmben pedig az anyukája
- a könyvben egy sorban állnak a Választási Ünnepségen a választó fiatalok, a filmben pedig a családtagjaikkal együtt ülnek
- a könyvben teljesen máshogy halnak meg Tris szülei, mint a filmben, és bár a színésznő jól alakít, nekem a könyves variáció sokkal megrendítőbb volt
- a könyvben Tris nem tudja előre, hogy szérumot fognak nekik befecskendezni a beavatásuk után, de a filmben Tobias előre figyelmezteti - miért?! Sokkal jobb, amikor a könyvben magától jön rá...
- kihagyták a filmből azt a jelenetet, amikor Tobias beindítja az óriáskereket, hogy Tris-t megmentse. Hogy hagyhatták ki?!
- a könyvben, azt hiszem, a késdobálós jelent után mondja Négyes Tris-nek: "Tudod, már kezdem unni, hogy ilyen nehezen veszed a lapot" - vagy valami ilyesmi. A filmben ennek nyoma sincs. Na és az az első csók jelenet... már bocsánat, de miért kellett ezt megtölteni többlet-tartalommal egy 16 éves lány esetében, aminek ráadásul a könyvben nyoma sincs?! Mert amúgy a könyvben nagyon nem így van. Még a tetoválás leleplezése sem ilyen formában történik. És ha már itt tartunk, azt is kihagyták, hogy Négyes az elején titkolja a kapcsolatukat Tris érdekében. 
Nem is bosszantom magam tovább. Olyan szinten félrevitték a kettejük kapcsolatát, hogy az nekem nagyon kiábrándító volt. Ja, és még valami: azt a jelenetet is teljesen átalakították, amikor Tris részt vesz Tobias félelmeiben. A könyvben ugyanis annak nem az a célja, hogy Tris megtanuljon "normálisan" viselkedni a szimulációk során, hanem Négyes egyszerűen csak szeretné neki megmutatni ezeket a dolgokat, és így Tris segítségével képes lesz felülkerekedni a félelmein!
Na, szóval tényleg nem folytatom, mert még túlságosan is elragadtatom magam. :) Összességében véve jól megcsinálták a filmet, a szereplők jók, a látványok és a zenék is. Viszont, ha már a szereplőknél tartunk, van egy karakter, akit nagyon-nagyon félreértelmeztek a készítők: Jeanine. A könyvben ugyanis nem játszik ilyen szinten főszerepet, mint a filmben, szóval ez engem nagyon megzavart.

Ha értékelhetém, akkor 10/6-ot adnék rá, de csak azért, mert nagyon szeretem ezt a történetet. 

Olyan boldog vagyok! Kikerültem a G-Portal főoldalára, a szerkesztői ajánlat rovatba! Azt hiszem, ennél nagyobb megtiszteltetés nem igen érhet egy friss bloggert. :) Nagyon szépen köszönöm ezúton is a G-Portal szerkesztőségének, és természetesen Nektek, kedves olvasóim, mert én Értetek vagyok, nektek írok! :) 

/katt a képre!/

"Feladni nem mindig azt jelenti, hogy gyenge vagy,néha azt jelenti:elég erős vagy ahhoz, hogy elengedd." Hogy ez tényleg egy Vin Diesel idézet-e, vagy csak menő dolog az ő fényképével reklámozni, azt nem tudom. Korábban nem értettem ezt az idézetet, sőt, azt sem értettem, mit jelent feladni. Mármint, nem vagyok az a mindenáron küzdő típus, de nem szoktam feladni. Szembenézek a problémákkal, és megoldom őket. Vagy legalábbis megpróbálom. Már említettem korábban, hogy a türelmem végtelen hosszú, és bár törékenynek és gyengének látszok, amúgy belül erősnek érzem magam. Nem vagyok büszke típus, de nem szeretem feladni. A vizsgákon is küzdök, még akkor is, ha tudom, hogy esetleg egyessel jövök ki. Nem adom fel. 
De van, amikor viszont fel kell adni. Bár ez a szó olyan furcsán hangzik... De eszembe jutott az állatvilág. Amikot két állat küzd egymással, nem élet-halál harc folyik le köztük. Amikor bebizonyosodik, hogy a másik erősebb, akkor a gyengébbik feladja a küzdelmet, ezzel elismerve ellenfele erejét - és egyből véget ér a harc. Nem bántják egymást feleslegesen. Mit is akarok ezzel mondani? Azt, hogy az embernek tisztában kell lennie a saját korlátaival. Igen, feszegetni kell a határainkat, de azért, hogy lássuk, meddig tudunk elmenni, menyit vagyunk képesek elviselni. Isten amúgy sem bíz ránk több próbát, csak amennyit el bírunk hordozni. És higgyük el, hogy amikor elértük tűrőképességünk határát, akkor szól. A legvégső esetben a szervezetünk jelzi, de ezt ne várjuk meg. A legelső, legapróbb vészjelnél álljunk meg, és készítsünk új tervet, váltsunk stratégiát! Mindig van másik megoldás, mindig van másik út, mindig van másik lehetőség. Akkor vagyunk igazán erősek, ha ismerjük a gyengeségeinket is, ha tisztában vagyunk a korlátainkkal, és azzal, hogy mennyit bírunk el. 
Felső tagozatos koromban kifogtak a tanárok és az osztálytársaim is - nem könnyű "maszek" gyereknek lenni, higgyétek el... - , emellett pedig rengeteg versenyre jártam, talán mert bizonyítani akartam, és mert még kicsi voltam ahhoz, hogy felmérjem a korlátaimat. Meg is lett az eredménye: ötödik év végén az orvosnál kötöttem ki, mert rosszul lettem. Az orvos közölte, hogy idegkimerültség, és azonnal kijelentette, hogy feljetsem el a versenyeket meg egyéb megterhelő plusz dolgokat. Nagyon mély nyomot hagyott bennem az a rosszullét, emlékszem, mennyire ki voltam merülve, de ez csak akkor tudatosult bennem, amikor már az orvosi rendelőben tértem magamhoz. Nem akarok még egyszer úgy járni, talán ezért sem hajtom túl magam a tanulásban sem. Tisztában vagyok a képességeimmel, amíg módom van rá, a tőlem telhető legtöbbet megteszem, de ennyi. Nem vagyok hajlandó túlhajtani magam. Nem a jegy számít, hanem a tudás, amit senki sem vehet el tőlem. És egyébként ez a túlhajtás igaz az élet más területeire is. Szóval, figyeljetek oda és vigyázzatok magatokra!