Sziasztok! Nos, jelentem, megnéztem életem első világbajnokság-meccsét, már ami a jégkorongot illeti. Természetesen nem hagyhattam ki, hiszen a B csoportban a nyitó meccset a kanadai csapat játszotta az USA ellen, ami azért kicsit vicces volt, hiszen tele volt NHL, ill. AHL játékosokkal, így hát nem is csoda, hogy olyan nehezen dőlt el a végeredmény. Ami nagyon meglepett, hogy a hosszabbítás csak 5 perc volt. Mindig 2x20 perc a hosszabbítás, szóval nem értettem, mi ez az egész, és kicsit ideges is voltam, hiszen az 5 perc lejártával sem dőlt el a végeredmény, mondom nehogy már egyenlő legyen, a jégkorongban ilyen nincs, ez nem olyan, mint a foci. Na, de aztán megnyugodtam, mert jöttek a büntetők - csakhogy, még itt sem dőlt el, ugyanis 1-1 lett a sikeresen belőtt gólok száma! Na, hát addigra már majdnem tövig rágtam a körmöm, közben meg azon forrongtam magamban, hogy miért nem küldik már fel Pageau-t büntetőt lőni. Ha ezt megteszik, akkor talán nyerhetett volna Kanada, így azonban az USA himnusza hangzott el a mérkőzés végén. De hát, nem sajnálom tőlük, hiszen egyrészt abban a csapatban is voltak Senators tagok, másrészt meg, még nincs vége a bajnokságnak. 

Annak ellenére, hogy tényleg izgalmas meccs volt, vegyes érzéseim vannak így a mérkőzés után. Nem is tudom, nekem akkor is az NHL meccsek adják meg az igazi feeling-et, de nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Bevallom, igazából csak Pageau miatt követem az eseményeket, ezért is esett rosszul, hogy a 4. sorba rakták, és igencsak keveset mutatott belőle a kamera. Azt egyébként nagyon lehetett érezni, hogy a játékosok direkt erre az alkalomra álltak össze, és hogy egyébként különböző csapatokból érkeznek, szóval voltak a meccsnek pillanatai, amikor úgy tűnt, mindjárt szétesik az egész. Főleg, ha belegondolunk, hogy némelyek a tényleges csapattársuk ellen léptek pályára... Szerintem ez azért megzavarhatta őket, de a végére összekapták magukat. Alapvetően azt éreztem a játékosokon, hogy nem is igazán a csapatszellem hajtja őket, hanem egyrészt a hazaszeretet, másrészt mintha mindegyik az eredeti csapatáért játszott volna. Mondjuk, még ez is teljesen érthető, de hát még lesz majdnem két hetük, és biztosan össze fognak rázódni. Nem vészes a helyzet, igaz, most az USA jobban preferált, de hát persze Kanadát sem kell félteni. Azért reménykedek, hogy Pageau-t többet fogom látni a világbajnokság meccsei alatt, merthogy továbbra is nyomon követem az eseményeket, mégpedig élő egyenes adásban. :) A következő mérkőzést egyébként kiváncsian várom, hiszen vasárnap Koreával fognak megküzdeni, úgyhogy biztosan izgalmas lesz. 

További információk és képek a meccsről: IIHF.COM

"Melyik a legszomorúbb meccs-pillanatod?"

Teljesen véletlenül találtam rá erre a képre (ami a 7. mérkőzés végén készült, amikor is a Pingvinek megnyerték a keleti finálét...), és annyira kifejező, hogy muszáj volt elhoznom. Bár, a kérdésre nem fogok tudni egyetlen pillanattal válaszolni, hanem mindjárt két meccset is meg kell említenem, amelyek során enyhe sírógörcs kerülgetett - és nem, nem azért, mert mind a két esetben veszített az Ottawa. Van ugyanis, amikor a győzelem/vereség csak másodrangú.

1. 2017.05.16. PITT 1 - OTT 0

Ez volt a második mérkőzés, az elsőt ugyebár az Otawa nyerte 2:1-re, hazai pályán. Ezt a bizonyos horror-játékot, mert nem tudom másképpen nevezni azonban Pittsburgh-ben játszották, és a Pingvinek rendesen kimutatták a foguk fehérjét. Ez volt az a bizonyos mérkőzés, aminek 1:0 lett a vége a Pingvinek javára, de még a Senators rajongók is (köztük én is) szinte már imádkoztak a Pingvin-győzelemért, csak nehogy valami komolyabb baja essen a srácoknak. Crosby és bandája (mert nincs rájuk jobb szó) olyan szinten agresszív volt, ami szerintem még a jégkorongon belül is igencsak megbotránkoztatónak számított. Már rögtön az első bedobáskor felhajították Pageau-t, lökdösődtek, az ütővel odavágtak, az Ottawások pedig egyszerűen csak értetlenül álltak a helyzet előtt, hogy most mégis, mi van?! Aztán persze kialakult egy kisebb tömegverekedés, ez látszik is az egyik képen, amikor is több Pingvin támadt rá egyetlen Ottawásra, aztán persze még nekik állt feljebb... Borzalmas volt ez a meccs, engem végig a sírás kerülgetett, mert a Pingvinek tényleg nagyon kegyetlenek voltak. Mondom, nem azzal volt bajom, hogy győztek, hanem ahogyan... Nagyon elszomorított, hogy ilyen tényleg megtörténik, és nem értettem, hogyan akarhatják valakik ennyire a győzelmet, hogy a másikat emberszámba se veszik? 

2. 2017.05.21. PITT 7 - OTT 0

A Pingvinek ismét bosszút álltak, hiszen az ezt megelőző meccsen az Ottawa 5:1-re elverte őket. Persze Crosby-ék ezt nem tudták elviselni, és mivel ismét otthon voltak, így ki is használták ezt a meccset maximálisan. A dolog megint csak nem a vereség miatt volt szomorú, de... na jó, tényleg nagyon csúnya volt ez a 7:0. Egy igen elkeseredett küzdelmet láthattunk, amikor az Ottawa Senators, hogy is mondjam, csak sodródott az árral. A gólok szinte lavinaként zúdultak rá, és tényleg úgy tűnt, képtelenek összeszedni magukat. Mai napig nem tudom, mi volt velük akkor, csak pillanatokra emlékszem: amikor Karlsson, az amúgy mindig olyan figyelmes, határozott, nyugodt, kedves Karlsson ingerülten kiabált a többiekkel, kapkodott össze-vissza, nem passzolta le a korongot (így rengeteg gólhelyzetnek annyi lett), majd a második harmad végén egyszerűen bement az öltözőbe, és ki se jött többé; hogy Anderson már majdnem sírt, amikor az ötödik gól is beengedte, de azért még próbálta tartani magát, viszont a kapus csere elkerülhetetlen volt; hogy Pageau olyan volt, mintha lélekben valahol egész máshol járna; hogy nagyn sokszor egyszerűen nem vették észre a korongot; vagy amikor Smith már nem bírta tovább idegekkel, és utat engedett a tetteinek... Szerintem még soha életemben nem éreztem ilyet, mint ezután a meccs után. Olyan volt, mint egy rossz álom, és folyton azt reméltem, felébredek, és kiderül, hogy még el sem kezdték a játékot. De ez nem álom volt, hanem a valóság. A valóság, amiből mégis sokat tanultam, és a fiúk is, mert legalább megbeszélték utána a dolgaikat, és a következő, hatodik meccsen már gyönyörűen játszottak. 

És hát természetesen az is nagyon szomorú pillanat volt számomra, amikor a Pittsburgh Penguins nyerte meg a 7. mérkőzést egy óvatlan pillanatban a 2. hosszabbítás során. Igen, szomorú voltam, mert az Ottawa Senators megérdemelte volna, hogy legalább ott legyen a döntőben. De ennek valamiért így kellett lennie, és szem előtt tartva azt, hogy Brassard-nak és Karlsson-nak is műtétje volt azóta, talán tényleg jobb is így. Majd jövőre. Mert ők egy igazi csapat, és a szívemben ők az igazi bajnokok! :)

Nem a legmegfelelőbb ez a cím, de tökéletesen kifejezi az Ottawa tegnapi teljesítményét. Igazából sosem hittem volna, hogy valaha azt mondom egy sportmérkőzésre, hogy gyönyörű, de erre a meccsre nem tudok mást mondtani: hihetetlen, gyönyörű, csodálatos. És elsősorban nem is a győzelem miatt, hanem a múltkori összecsapás fényében, amikor is a Pittsburgh olyan mérhetetlenül aljas és minősíthetetlen agresszióba kezdett. Most az Ottawa Senators adott otthont a mérkőzésnek, így hát nem volt módja a Pingvineknek annyira hepciáskodni, de azért kimutatták a foguk fehérjét. Bár, inkább csak a kétségbeesés hajtotta őket, ami nem is csoda, hiszen ami történt, az valami elképesztő: a Senators az első 48 másodpercben belőtte az első gólját, majd az első húsz perc alig telt le, és már 4 gólt zsebeltek be. Annyira csodálatos élmény volt, hogy el sem tudom mondani. Nagyon megérdemeltek egy ilyen győzelmet a múltkori meccs után. Amit sajnáltam, hogy Pageau keveset volt a pályán, és nem is lőtt gólt, de valószínűleg az állhat a dolog hátterében, hogy ő még nagyon fiatal (24 éves), és így vigyázni kell rá, nehogy megsérüljön, vagy ilyesmi. A lényeg, hogy így is szép gólok születtek, mégpedig a következő játékosoktól: Hoffman, Methot, Brassard és Turris. RESPECT. 

Felmerült bennem a kérdés, amit szeretnék feltenni nektek is: Te mit teszel, amikor folyamatos bántásoknak vagy kitéve? Amikor állandóan keresztbe akarnak neked tenni? Hogyan reagálsz a nyílt vagy rejtett agresszióra? Bevallom, sokszor elbizonytalanodok önmagamban, és azt érzem, hiába az alázatos hozzáállás, a segítőkészség, a szelídség, semmi értelme, mert csak keresztül gázolnak rajtam. Persze, amúgy nem tudnék kicsit sem agresszív lenni, és ezerszer meggondolom, mielőtt visszaszólok valakinek (úgyhogy legtöbbször em is bonyolódok szópárbajba, nem vagyok benne jó...), de hát azért néha mégis elgondolkodok, hogy megéri-e? Persze, tudom, hogy megéri, hiszen megtérül mindez majd egyszer, de sokszor úgy el vagyok szomorodva emiatt. Viszont, hajnalban, miközben néztem a meccset, rádöbbentem, hogy mennyire csodálatos az, hogy Isten tényleg a legkülönfélébb módszereket képes felkínálni arra, hogy erőre kapjunk. És hát igen, abban is megerősödtem ismét, hogy jó csapatot választottam. :) Mert bevallom, kicsit féltem attól, mi lesz az Ottawa reakciója a múltkori meccs után. Vajon bekeményítenek? Visszavágnak ököllel és bottal? De nem, ők szerencsére nem ezt tették! Bár visszavágtak, de nem úgy, ahogyan arra a Pittsburgh és az esetleges rosszakarók számítottak. Az Ottawa nem fordult ki önmagából, nem vált olyanná, mint az ellenfele, hanem megmutatta, hogy őt igenis, a játék érdekli elsősorban, és megmutatták, hogy mire képesek. Mert nekik ez a fontos. Talán még csak nem is a kupa. Hanem az, hogy megmutassák, mit tudnak. A tehetségüket pedig senki és semmi nem fojthatja el, nem írhatja felül, nem teheti semmissé. Sok mindent elvehetnek az embertől, de azt, amit megtanult, és azt, amihez Istentől kapott tehetséget, azt nem. Az Ottawa pedig erre helyezte a hangsúlyt, és ezáltal még nagyobbat nőttek a szememben. Sőt, amikor véget ért a mérkőzés, akkor sem kárörvendtek a Pittsburgh vereségén, hanem nagyon alázatosan örültek a ténynek, hogy 5:1-re nyertek. Mert tudják amúgy, szerintem, hogy ez a meccs még csak egy volt. És azt is tudták valószínűleg, hogy egy ilyen elődöntős rájátszásban nagyon feszített a hangulat, főleg, ha ilyen nagy a gólkülönbség, és én azt vettem észre, hogy nem akartak még rátenni egy lapáttal arra, hogy a Pittsburgh még jobban kiakadjon. És ez is nagyon tetszett, hogy nem hergelték feleslegesen az ellenfl játékosait, mert amúgy sosem szabad elfelejteni, milyen volt az, amikor mi voltunk padlón, amikor mi maradtunk alul, sőt: bármikor oda kerülhetünk. Nincs rá garancia, hogy mindig minden sikerül. Ez persze nem azt jelenti, hogy át kell hasson bennünket egyfajta pesszimsita örök-félelem. Még azt sem jelenti, hogy akkor most már nem szaabd örülni a sikereinknek. Szabad, sőt, kell is, hiszen a sikereink a miénk. De, ahogyan erről már egy korábbi bejegyzésemben is írtam, tekintettel kell lennünk azokra is, akik körülöttünk vannak, és akik esetleg rosszabb eredményt értek el. Ez így fair. Mint ahogy az is, hogy az erőszakra tehát nem lehet erőszak a válasz. Ha mi is visszavágunk, azzal lesüllyedünk az ellenfél szintjére. De ha a saját módszereinknél maradunk, nem fordulunk ki önmagunkból, akkor még az ellenfél is kénytelen lesz elismerni bennünket. 

Szóval, igazából bármi is lesz, az én szememben az Ottawa Senators az igazi bajnok, aki, mint egy főnix, feltámadt hamvaiból, új életre kapott, és felküzdötte magát a keleti fináléba úgy, hogy még mindig sokan kételkednek a sikerében meccsről-meccsre. De ők kitartanak, összetartanak, és megmutatják: képesek rá. :)