Készítettem már ilyet a szakdolgozat írás kapcsán, most pedig arra gondoltam, végigszánkózok a zárószigorlatra való felkészülésemen is, mégpedig az Ottawa Senators segítségével. Találtam néhány jó kis gif-et, melyek tökéletesen kifejezik a jelenlegi hangulatomat is. Lássuk hát, hogyan is élem meg eddig a felészülést? :)

Szakdolgozat leadva, lassan vége a szorgalmi időszaknak is, és csupán négy vizsgám lesz? Laza. Ugyan, ki gondol még ilyenkor a zárószigorlatra? Ráérünk arra még... :)

Persze azért előfordul, hogy bosszantó módon próbál betolakodni a tudatomba a zárószigorlat gondolata, de olyankor szép finoman arrébb hessegetem, mint Methot Crosby-t. :) (A másik értelmezésimód, hogy a zárószigorlat gondolata folyamatosan bökdös, mint Methot Crosby-t, de mivel Crosby-t nem szeretjük, ezért hát nem is azonosulunk vele. Még véletlenül sem.)

Vizsgák letudva, minden egyből sikerült, és még durván egy hónapom van hátra a végső megmérettetésig - király vagyok, és megállíthatatlan! ^_^

Úgy elfáradtam, hogy mozdulni sem bírok, közben meg valami furcsa hiányérzetem is van, és mintha valamit elfelejtettem volna, de nem tudok rájönni, mi az... sőt, igazából gondolkodni sem akarok, csak valami furcsa arckifejezéssel nosztalgiázok az elmúlt tíz félév megpróbáltatásairól.

Aztán pihenésképp mindenféle egyéb dologgal (pl. macskás videók nézegetése, amit én nem szoktam, de ez is egy lehetséges és igen gyakori opció) ütöm el az időmet, mert ugyebár, még mindig ráérek... :) (Ez a gif egyébként olyan aranyos, hogy nem hagyhattam ki. :))

Június 8.-án: "Hogy... mi? Már eltelt egy hét a júniusból? Az azt jelenti, hogy... már csak két és fél hetem van? De hát... hogyan? Az előbb még május 30.-a volt..."

Amikor rájövök, hogy mégsem vagyok olyan király-császár, legalábbis addig, amíg meg nem lesz a zárószigorlat is, de addig bizony még mindig tanulni-tanulni-tanulni kell... Aaahj :)

/képek: giphy.com/

Hú, hát most elég vegyes érzések kavarognak bennem. Vasárnap este 9-től megnéztem az Ottawa Senators - Pittsburgh Penguins 5. összecsapását, ami katasztrofális volt. A fiúk 7:0-ra kikaptak, szóval olyan volt az egész, mint egy rossz álom, és végig abban reménykedtem, hogy majd felébredek, és kiderül, hogy ez az egész meg sem történik. De megtörtént. Csúfos vereséget szenvedtek, és úgy tűnt, semmit nem tesznek a győzelemért. Egyszerűen olyan volt, mintha nem is ők játszottak volna, vagy még inkább, mintha csak testben lettek volna ott a pályán, de lélekben nem. Az pedig, amikor Karlsson egyszerűen bement az öltözőbe a 2. harmad vége felé, és ki sem jött utána... Na, mondjuk emiatt nagyon haragudtam rá. Akkor is, ha lesérült (bár igazából nem most, hanem még a Rangers elleni meccsen, és azóta is a sérülésével együtt játszott), szerintem egy csapatkapitány akkor sem hagyhatja magára a csapatát. Még ha nem is állt volna fel a pályára, ott kellett volna ülnie, és a jelenlétével bátorítania őket. Viszont emberségből ismét jelesre vizsgáztak, mert miután Anderson beengedett egymás után 4 gólt, volt egy kapuscsere, viszont megengedték, hogy Anderson visszamenjen, ha úgy érzi. Hát, visszament, de sajnos utána mégiscsak le kellett cserélni, viszont kíváncsi leszek, hogy ma ő fog-e játszani. Remélem, hogy igen, bár én úgy látom, már eléggé elfáradt, amit meg is tudok érteni. Sőt, még azt is meg tudom érteni, ha a csapat elfáradt. Mert nyilván nagyon hosszú és fárasztó utat tettek meg azért, hogy ideáig eljussanak, és tényleg le a kalappal. Csak ott rontják el most, hogy nagyon rágörcsöltek a Stanley-kupára, pedig hát az még kicsit messze van. És a céljuk elérése érdekében pont arról mondtak le, ami az erősségük: a csapatmunka és a védekezés. Mert a védelmi rendszerük az valami egyedülálló. És egyáltalán nem akarom bántani a Pingvineket, de úgy látom, hgy nekik egyszerűen nincs játék-stílusuk. Az a helyzet, hogy én úgy veszem észre, ellesték az Ottawa taktikáját, és azt alkalmazzák ellenük. Márpedig, ha az ember a saját módszereivel találkozik, azzal nem tud mit kezdeni - na, én most pontosan ez a helyzet. A Sentors éppen ezért kapkodott, kétségbeesett, és támadásba ment át, csakhogy az ő terepe nem a támadás, hanem a védekezés és a csapatmunka. De ez utóbbit aztán végképp nem alkalmazták, mert Karlsson, Pageau, Turris, Ceci, és szinte mindegyik, aki gólhelyzetbe került, akár félpályáról is elindította a korongot, hogy na, majd ő... de hát könyörgöm, hogy hibázhattak ekkorát?!
Na, nem baj. Majd ma hajnalban sikerülni fog nekik. Különben is, az Ottawa az a csapat, aki akkor bizonyít, amikor sokan már lemondanak róluk. És hát, ők azok, akikre akkor sem lehet haragudni, ha ilyen nagyot hibáznak. Őket akkor is csak szeretni lehet, és hát kell is, mert az Ottawa-szív az csodákra képes. :) 

Tehát, megnéztem vasárnap este a meccset, ami majdnem 1-ig tartott, és 3-kor már keltem, mert jöttem vissza Debrecenbe. Isteni gondviselés volt, hogy a reggel 8-kor kezdődő vizsgámat áttették fél11-re, szóval kaptam egy kis haladékot. :) Ennek ellenére mégiscsak elfáradtam a vizsgán, de szerencsére 5-ös lett, illetve kaptam egy 4-est, amiből évközben két ZH-t írtunk, és annak is örültem. De nem is a jegy miatt esett olyan jól ez a vizsga, hanem az, ahogyan vizsgáztam. Tudni kell rólam, hogy általában minden vizsgámon közbeszólnak, belekérdeznek, olyankor pedig elveszítem a fonalat a saját feleletemben, és gyakran emiatt kapok rosszabb jegyet. Igazság szerint most is ettől tartottam, mert a 3 téma közül, amit kaptam, volt egy, amiben pontokba kellett volna szedni az elmondanivalót, de nekem ezek nem jutottak eszembe maradéktalanul (nem tudok magolni), a harmadiktól pedig a legjobban féltem, így abban is voltak kis hiányosságok. Aztán közvetlenül a felelet előtt még volt pár percem, hogy összeszedjem magam, és akkor valamiért eszembe jutottak a Senators fiúk, meg az ő kitartásuk, és arra gondoltam: a fenébe is, nem azért tanultam egész hétvégén és nem azért olvastam el tisztességesen két könyvet, hogy itt leblokkoljak és bizonytalankodjak! Amit tudok, azt igenis elmondom, amit meg nem, arra rákérdez, és akkor úgyis eszembe jut. És így is tettem! Úgy mondtam, hogy szinte levegőt se vettem. Utoljára másodéven voltam ilyen magabiztos egy vizsgámon, ott az adta a löketet, hogy pont előtte buktam meg egy másikból. Szóval, most tényleg büszke voltam magamra, és nem az ötösért, hanem a kiállásomért. Ezek szerint tényleg képes vagyok rá és meg tudom csinálni. Remélem, a zárószigorlaton is így lesz. :) 

Az az igazság, hogy nagyon a szívemhez nőtt ez a 10 napos kihívás, és most kicsit ismét úgy érzem magam, mint a szakdolgozat befejezése után. Mivel ez a DBC egyet jelentett azzal, hogy beleásom magam a jégkorong rejtelmeibe, rájöttem, hogy ez a 10 nap valóban csak arra volt elég, hogy a felszínt érintsem, viszont magának a sportnak még rengeteg kiaknázatlan területe van, és a fejemben sok-sok elképzelés kergeti egymást, mégis ódzokodok tőle, mert, mint korábban is írtam, nagyon könnyű ellaposodni egy-egy téma kapcsán. Szóval, bármennyire is nehéz, de most visszaveszek a tempóból, főleg, mert a DBC lejárt. Azonban azt nem tudom megállni, hogy a meccsekről ne írjak hosszabb/rövidebb összefoglalót, mert annyira eseménydús egy jégkorong mérkőzés, hogy azt sose hittem volna. :) De most egy időre kicsit más vizekre (is) evezek majd. Viszont, gondoltam valamire: mi lenne, ha minden hónapban rászánnék 10 napot erre a kihívásra, és mindig más témát vennék elő? Azt tapasztaltam, hogy jót tett a honlapnak látogatottság szempontjából is, meg hát nekem is jót tett, viszont ugyebár ezt sem szabad túlzásba vinni, de 10 nap az pont megfelelő mennyiség. Mit szóltok hozzá? :)

Hogy egy kicsit magamról is írjak, és arról, mi történik velem mostanság: szerdán megvolt az első vizsgám, ami nem volt olyan vészes, mert csak egy könyvről kellett olvasónaplót írni. Igazából ez nem csak azért volt jó, mert ennyivel is kevesebbet kellett tanulni, hanem azért is, mert így nem éreztem úgymond megterhelő kötelességnek, szabadon elmélyülhettem egy témában, és azt kötetlenül bemutathattam a vizsgán az általam olvasott könyvön keresztül, ezáltal pedig nem is voltam ideges, hanem sokkal bátrabban mertem megnyilvánulni. Vajon hogyan lehetne ezt a lelkiállapotot elérni egy klasszikus vizsgán is?...
Hétfőn megint vizsgázok, ami eredetileg múlthéten hétfőn lett volna. Mivel azelőtt írtam a szakfordítást, meg még két másik beadandót is kellett alkotnom, szombaton enyhe sírógörcs kerülgetett (ami amúgy nem jellemző rám), ugyanis úgy éreztem, képtelenség, hogy a hétfői vizsgára is felkészüljek tisztességesen (márpedig én nem szeretem a félmunkát). Mondom, felnézek a Neptunra, hátha van még egy időpont belőle - és láss csodát, volt! 22.-én! Gyorsan át is raktam, és nagyon örültem, mert így nem ment egyik feladatom a másik rovására. :) Egyébként csak azért problémázok ennyit, mert júniusban csak a zárószigorlatra akarok tanulni, ami június 26.-án lesz. De erre még inkább nem gondolok intenzívebben, először legyenek meg a "kis" vizsgák, aztán majd ráérek a naggyal is foglalkozni. Lényegében, bár sok az anyag, de azzal nyugtatom magam, hogy a zárószigorlat tulajdonképpen az eddigi szigorlatok összegzése, azokra meg tisztességesen felkészültem (annak ellenére, hogy egyik sem lett ötös). Nem a jegyekre hajtok amúgy soha, mert nem úgy neveltek. Nem kaptam jutamat az ötösért, de büntetést se a rosszabb jegyért. Ezért sem játszik olyan központi szerepet nálam pl. a tanulmányi ösztöndíj. Jó, persze jól jön az a kis pénz, de nem tudnék csak azért tanulni, sőt: amikor tanulok, sosem gondolok a tanulmányi ösztöndíjra. Jövőre pedig, a gyakorlati éven már nem fog számítani a tanulmányi átlag, ezért többen mondták, hogy nekik már mindegy is a jegy. Ezzel csak a gond, hogy itt komolyan megkérdőjeleződik a tanulás miértje, vagyis, hogy miért is tanulok? Hát nem elsősorban önmagamnak? Szerintem de... 

Hoztam nektek néhány zenét, amelyek az én esetemben szorosan összefonódtak a jégkoronggal. Tudni kell egyébként, hogy én mindenhez zenéket társítok, pl. nem kezdek el írni addig egy történetet, ameddig meg nem találom hozzá a megfelelő dallamokat. Nos, ez a 4 zene nálam egyenlő a jégkoronggal/Ottawa Senators-szal/Pageau-val, szóval gondoltam, így a DBC után megosztom veletek. Remélem, elnyerik a tetszéseteket! :) Szép hétvégét! ^_^ 

Mivel már csak kilenc nap van hátra a Halálos Iramban 8 megjelenéséig, úgy gondoltam, minden nap hozok egy kis érdekességet a filmmel kapcsolatban. Az első konkrétan a filmek koronológiai sorrendjével kapcsolatos, mert e tekintetben nagyon is hasonlít a Star Wars-hoz, igaz, itt azért nem olyan durva a helyzet. :) De az 1-7 filmek történeti sorrendje nem egyezik a forgatási sorrenddel. A harmadik rész ugyanis kicsit kilóg a sorból, hiszen míg annak a végén Han meghal, addig megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy a további részekben bizony feltűnik - hogy aztán a hetedik részben ismét visszatérjenek Tokio-ba, majd hazatérve eltemessék Han-t, aki valójában akkor hal meg. A helyes sorrend tehát a következő: 1, 2, 4, 5, 6, 3, 7. (Ez azért kicsit barátibb, mint a Star Wars 4,5,6,1,2,3,7... és akkor még a Zsivány Egyest nem is említettük :) )

Ez az ötlet egyébként ma a könyvtárban, szakdolgozat írás közben jutott eszembe. Egész nap azt csináltam, el is fáradtam benne, viszont rájöttem, hogy képes vagyok ennek is a "megszállotjává " válni. Amikor hazajöttem, úgy kellett rászólnom magamra, hogy nem, most már nem foglalkozok vele, hanem szépen leülök, eszek, és közben megnézek egy Uralkodónő részt, utána pedig írom a Rebels-t, mert sajnos azzal is el vagyok maradva. Pedig tudom, hogyan akarom folytatni, de ez a szakdolgozat most minden figyelmemet elvonja. Ami persze nem baj, hiszen az első a kötelesség. Ezt pedig meg kell csinálni. Nem akarom sokáig húzni, mert egyrészt hónap végéig le kell adni, másrészt utána a záró szigoraltra, meg hát az egyéb vizsgákra is el kell kezdeni tanulni. De nem lesz sok vizsgám, szerencsére. Ha minden jól megy, az egyikből megajánlják a jegyet ZH-k alapján, a másikból csak egy könyvet kell elolvasni, a harmadik szintén nem vészes, a másik kettő viszont icsit húzósabb, főleg a jog... attól félek kicsit, de nem jobban, mint a zárószigorlattól. Úgy érzem, sose lesz már június 26. :) Akkor lesz a zárószigorlat, ami remélem, sikerül, utána pedig biztosan végig alszok két napot. Utána pedig írok, amíg csak bírom. :) De tankönyvet nem akarok látni jó ideig. :D Pedig amúgy szeretek tanulni. Ez lehet hülyén hangzik, nem vagyok stréber amúgy, de magát a tanulást tényleg szeretem. Bár valamit biztos nem jól csinálok, mert a jegyekben sokszor nem tükröződik vissza a befektetett energia, és ez mindig elszomorít. Talán az a baj, hogy nem tudom magam úgy eladni, mint mások. Én erre nem vagyok képes. És ha mondjuk a tanáron látom, hogy szólni akar, vagy kérdezni, akkor egyből illedelmesen elhallgatok. Mert szerintem így illik. Nem vagyok képes arra, hogy erőszakosan csak mondjam és mondjam. Úgy illik, hogy végighallgassam, hagyjam, hadd mondja el, vagy hadd kérdezze meg, amit akar, elvégre ő a tanár. Csak sajnos ilyenkor általában megijedek, vagy belekavarodok a tételbe, és hát ebből bizony volt már elégtelen és B tételem is... Ami nem jó. Szóval, valahogy úgy kellene kiállnom magamért a vizsgán, hogy mégse legyek illetlen a tanárral szemben. De az is lehet, hogy ezt csak én fújom fel ennyire. Pedig én egyszerűen csak tisztelem a tanárokat a tudásukért, és mindazért, amit már letettek az asztalra. Ez olyan alapvető tisztelet, amit szerintem minden pedagógus megérdemel, függetlenül attól, hogy általános iskolában, vagy egyetemen tanít. Sőt, igazából ilyen alapvető tiszteletet mindenki megérdemel, az is, aki mondjuk egy építkezésen dolgozik, mert én pl. nem tudnám azt, amit ő. Na jó, szerintem megint kicsit túlpörögtem. :) A lényeg, hogy van mire néznem. De ez így van jól. Csak megint kicsit félek, hogy mi lesz ezután. Milyen lesz jövőre? Hol leszek? Milyen helyen? Kikkel fogok találkozni és kapcsolatba kerülni? De ezek mind olyan kérdések, amin kár rágódnom. Most csak annyit tehetek, hogy még kiélvezem ezt a pár hetet (!), amit itt vagyok. Ezt a pár hetet az utolsó szorgalmi időszakomból. Nagyon durva... Többet ilyen már nem lesz az életemben. A klasszikus diákéveimnek ezennel vége lesz. Ó, és most olyan vagyok, mint az idősek, de ilyenkor tényleg rám tör a nosztalgia. És kicsit talán még a szemeim is könnyesek lesznek. Mert bármilyen nehéz is volt, bármennyi bosszúság is ért, még akkor is, ha sokat voltam szomorú és letört, azért hiányozni fog. De azt hiszem, ezzel azért mindenki így van. :)

Mivel már csak két vizsgám van hátra (amiből az egyik egy sima javítás, a másik pedig "csak" egy szakfordítás védés angolul), már akaratlanul is elkezdtem tervezgetni, mit fogok csinálni szerdától, mert akkor tudom le a vizsgákat, ha minden jól megy. Mindenképpen pihenek pár napot, a pihenés nálam azonban nem alvásból áll. Leginkább írni fogok szerintem - számomra az az igazi kikapcsolódás, amikor a szereplőim társaságában lehetek (merthogy könyveket is írok, már kb. 12 éves korom óta szinte folyamatosan :) ). De azért az írás elég fárasztó is tud lenni egy idő után, na és persze egy író attól lesz igazán profi, ha tanul másoktól. Na és honnan lehet leginkább inspirációt szerezni? Először is a könyvekből, másrészt pedig a filmekből/sorozatokból is. 

(forrás: gihpy.com)
 

Na most, tudni kell, hogy én a könyveket mindig is előnyben részesítem. Szerintem a könyv sokkal jobb, mint a film, így velem elég idegesítő pl. egy Harry Potter filmet megnézni, mert végig kommentálom, hogy "ez a könyvben nem is így van",  "ezt kihagyták", vagy "ezt miért tették bele?!". (de amúgy a filmek alatt általában csendben vagyok :) ) Csupán két kivételes eset volt, amikor felcseréltem a könyv-film sorrendet. 

Az egyik Stephenie Meyer: A burok c. könyve, amit úgy négy évvel ezelőtt kaptam meg, és először kis fenntartásokkal voltam vele szemben, mert a szerzőről egyből a Twligiht jutott eszembe (ami nem kifejezetten a kedvencem...) De aztán belekezdtem, és rá kellett jönnöm, hogy A burok egy sokkal jobb történet, mint a Twilight - viszont egy nagyon nehéz olvasmány is egyben. De tényleg! Csak hogy érzékeltessem:  a Harry Potter és a Főnix Rendje c. könyvet, ami durván 500 oldal (most nem tudom pontosan) kiolvasom mondjuk másfél-két nap alatt (úgy, hogy közben alszok is azért), de A burok, ami kicsit még rövidebb is, egyszerűen kifogott rajtam. Háromszor rugaszkodtam neki újra, és még mindig csak a felénél járok, igaz, már vagy egy éve nem vettem a kezembe. Nyáron akartam kiolvasni, de helyette inkább megnéztem a filmet, ami kivételesen tetszett, és legalább egy átlátható képet kaptam a történetről, mert a könyvben elég könnyű elveszíteni a fonalat. Ez tehát egy pozitív csere volt, és megérte.

A másik esetben viszont bár ne cseréltem volna fel a sorrendet! Történt, hogy amikor gimis voltam, olyan 10-11.-es, felfedezték Magyarországon, hogy Lisa Jane Smith több, mint tíz évvel ezelőtt megírta a Vámpírnaplók c. könyvsorozatát. Egyből felháborodtak a Twilight rajongók, hogy Stephenie Meyer-t utánozza (aztán kiderült, hogy pont Smith ihlette Meyer-t, na mindegy...), én pedig pont emiatt kedvet kaptam a Vámpírnaplókhoz. Meg is kaptam az első részt könyvben, majd a másodikat, el is olvastam őket, és itt követtem el a hibát: elkezdtem nézni a sorozatot. Azóta is bánom, mert a könyv és a sorozat konkrétan egyáltalán nem fedi egymást (legalábbis az én ismereteim szerint), így azonban a könyvet hiába is próbáltam újra olvasni, nem ment, mert akaratlanul is a sorozathoz igazítottam az elvárásaimat. Egyébként ez a rövid Vámpírnaplók-rajongásom akkor gimiben le is zárult (többek között emiatt is), de most, hogy néztük a xXx3-at, amiben ugyebár szerepel Nina Dobrev, eszembe jutott. Meg egyébként is, tervezem, hogy akkor is elolvasom azokat a könyveket (csak be kell szereznem a hiányzó 5. részt), mert azóta is bosszant, hogy egy sorozat így elbánt velem. És ha már mindent letudok (majd, nyáron :D), akkor A buroknak is nekiveselkedek. Rajtam nem foghat ki egy könyv sem! :)