Mai bejegyzésemben a magyar jégkorong történetéről szeretnék írni, elvégre hiába Észak-Amerika a jégkorong fellegvára, azért mégiscsak magyarok vagyunk, és a vér kötelez. :) Szóval, ha esetleg a távoli jövőben egyszer az Ottawa Senators egy magyar csapattal küzdene meg, akkor... Fú, nehéz lenne választani, melyiküknek szurkoljak. Na, de nem álmodozok. :) Nézzük inkább, honnan is eredeztethető a magyar jégkorong története, és közben azért tegyük fel magunknak a kérdést: miért csak a focistáink kapnak olyan kiemelt figyelmet? Nos, én ebben a bejegyzésben most megteszem a tőlem telhetőt. :)

Talán még zöldfülűnek számítok e sport terén, vagy esetleg túl finomlelkű vagyok a jégkoronghoz (elvégre mégiscsak lány vagyok), DE ami az Ottawa Senatros @ Pittsburgh Penguins meccsen ment, az egyszerre volt elszomorító, undorító és felháborító. FELHÁBORÍTÓ. És nem, nem túlzok, és nem vagyok elfogult a Senators-szal szemben, de amit  Pittsburgh csinált, az szerintem minden jó érzésű embernél kiveri a biztosítékot. Még akkor is, ha a jégkorong az a fajta, ízig-vérig férfias sport, amiben megengedett egymás lökdösése, és nem ritka egy-két verekedés sem. De a hajnali meccs minden határokon túl ment. És még csak nem is arról van szó, hogy vesztett az Ottawa, mert ezzel önmagában még semmi gond nem lenne. Az viszont, ahogyan vesztettek... Tényleg sajnáltam őket, sőt, még most is sajnálom. Én a képernyő előtt totál ledöbbentem a Pittsburgh viselkedésén, hát akkor ők ott, a pályán, élesben... Szóval, eredetileg ma a magyar jégkorongról akartam írni, de változtattam a menetrenden, és ma inkább a játékszabályokat veszem célba, valamint képekkel illusztrálva bemutatom nektek a meccs menetét. Ja, ami egyébént 1:0 lett a Pittsburgh javára, de komolyan mondom, szerintem minden Ottawa rajongó azért imádkozott, hogy inkább nyerjék meg ezt a 2. rájátszást, csak nehogy komolyabb baja essen valamelyik Senators játékosnak. 

De még előtte egy kis meglepetés: íme, elkészültem az Ottawa Senators plakáttal. Másfél nap munkája, enyhe görcs-érzet az ujjaimban, egy kifogyott alkoholos filctoll, DE teljesen megérte! Ja, és keresd a "hibát" a képen! ;)

Rájöttem, hogy nem könnyű 10 napon keresztül ugyanarról a témáról írni, mármint úgy, hogy az ne laposodjon el. Hiszen tudnék én ódákat zengeni Pageau tehetségéről, de nem akarok túlzásba esni, pedig egyébként utána néztem, és ebben a szezonban Pageau lőtte a legtöbb gólt a csapatból, összesen 9-et. De az Ottawa Senators egy csapat, aminek pont az az egyedülállósága, hogy nem egyetlen ember köré épül. És ez tök jó. Amikor játszanak, akkor tényleg azt látni rajtuk, hogy ők egy csapat, és hiába Erik Karlsson a csapatkapitány és hiába minden második fényképről ő köszön vissza a neten, ha beírjuk a csapat nevét, mégis, ha egyszer azt a gólt Ryan lőtte, vagy Pageau, esetleg Turris, akkor nem hisztizik senki, hanem együtt örülnek a másik sikerének, ami tulajdonképpen az egész csapat sikere. És elgondolkodtam, hogy nem így kellene nekünk is az életben? Mivel lesz nekünk azzal rosszabb, ha a másiknak jó? Miért ez az állandó rivalizálás? Miért kell irigykedni? De most komolyan. Abból nekem semmi hátrányom nem származik, ha a másik, teszem azt, jó jegyet kap, vagy mit tudom én, kiadják egy könyvét, vagy, ha ő lövi be azt a bizonyos gólt. Hiszen hát lényegében mind egy csapatban játszunk, nem igaz? Akik bloggerek, azok abban a csapatban, akik írók, azok abban, akik tanárok, azok abban, és még sorolhatnám. Lényegében minden hivatás egy kis csapat, amelyet különböző egyéniségek alkotnak, DE a csapat célja közös. Csak sajnos nem nagyon tudunk együtt működni, és annyit gondolkozok azon, hogy miért érzünk féltékenységet a másik sikere láttán? Mert azért egy kis enyhe féltékenység mindenkiben van, még ha nem is tart sokáig, vagy nem olyan intenzív. Mert emberek vagyunk, és hát ezzel együtt járnak bizonyos negatív tulajdonságok is. De ez még nem feltétlenül baj, ha tudunk rajtuk uralkodni, ha tudjuk ezeket kezelni. Nyilván az Ottawa Senators sem tökéletes, mármint, nem látok bele a csapat hétköznapjaiba, de az, amit a pályán mutatnak, nekem nagyon árulkodó. Eddig egyetlen általam látott jégkorong csapat esetében sem tapasztaltam hasonló együttműködést - és ez az együttműködés nem abban mutatkozik meg, hogy mesterien passzolgatják egymásnak a korongot. A technikai része a dolognak az csak egy. Fontos, de nem elegendő. Nem elég elsajátítanunk a külsőségeket - a szívünkben kell dobognia. És mondok valamit: ehhez még csak nem is kell feltétlenül szeretnünk egymást. Igazából nem tudunk mindenkit szeretni, de nem is kell. Van valami, ami sokkal fontosabb: az elfogadás. Elfogadni azt, hogy a másik is ember, elfogadni, hogy olyan, amilyen, hogy igen, nem tökéletes, de én sem vagyok az, ugyanakkor pedig neki is vannak erősségei. De persze, mindez nem megy olyan könnyen, főleg, mert a világ körülöttünk azért kicsit mást sugall, nem? Bevallom, sokszor én is magam alatt vagyok, de milyen jó, hogy ilyenkor Isten mindig mutat valami újat. :) Mint most például az Ottawa Senators: már nem tudnám megmondani, hogyan figyeltem fel rájuk, és pontosan miért, de nem is számít. Az a fontos, hogy olyan pluszt adnak nekem nap mint nap, meccsről meccsre, hogy azt elmondani nem tudom. Látni azt, ahogyan ők játszanak, ahogyan viszonyulnak egymáshoz... Pedig például a legutóbbi meccsükön képzeljétek el, egyetlen Ottawa rajongót sem láttam a leátón (vagy csak álcázták magukat, mert a Pittsburgh Penguins jégcsarnokában volt a mérkőzés), ráadásul a hatalmas kivetítőn is végig a "hajrá Pittburgh" felirat villogott. De ők nem foglalkoztak ezekkel. Ők egymásra figyeltek, mert ha senki más nem is szurkolt volna nekik, de ők hittek egymásban, sőt, mi több: tudták, mi a küldetésük, miért vannak ott. És ez a nem mindegy: ellenszélben is tudni, hová tartunk, látni a célt, látni azokat, akik mellettünk állnak, még akkor is, ha úgy tűnik, mindenki ellenünk van. Mert olyan sosincs, hogy mindenki ellenünk van. 

Hát, ezt köszönöm én a Senators-nak. :)

Öhm, igen, nos ma ezzel foglalkoztam amellett, hogy a sulis beadandókat írtam. Szeretnék csinálni egy Ottawa Senators plakátot, amelynek első lépéseként gondoltam, elkészítem a logot. Nos, imádom a csapatot, de arra gondoltam, miért nem lehet olyan egyszerű a logojuk, mint mondjuk az Anaheim Ducks-nak? Iszonyat sokat szenvedtem vele, ráadásul az első verzió inkább hasonlítot a Riddick 2 egyik szereplőjére, mint egy szenátorra. De a végén csak összejött, és most nagyon büszke vagyok magamra. :) Olyan jó látni, amikor kivirágzik a kezem alatt egy alkotás. Majd ha kész lesz teljesen, akkor arról is rakok fel képet, de az már csak holnap lesz. Egyébként képzeljétek, ma végre valahára rászántam magam, és elmentem futni. Dóri, a blokktársam is velem tartott, így mégiscsak jobb volt, mint egyedül, ráadásul nagyon büszkék voltunk magunkra, mert két kört végigfutottunk (egy kör alatt 2 és fél zeneszám megy le, csak a viszonyítás kedvéért, ráadásul van 2 emelkedő a pályán). 

Egyébként ma hajnalban lejátszották az Ottawa Senators vs. Pittsburgh Penguins meccset, ami hatalmas volt. Az Ottawa nyert, Pageau lőtte az első gólt, a másodikat pedig a hosszabbítás során Ryan, de ahhoz is Pageau asszisztált. Szóval, nagyon örültem, és ismét megállapíthattam, hogy nagyon jó csapat, Pageau pedig nagyon jó játékos. Nagy jövő áll előtte, bár azt hiszem, ez a nagy jövő már most elkezdődött. :) Hoztam nektek egy kis összefoglalót a meccsről, ha gondoljátok, nézzétek meg. Van benne egy vicces jelenet, amikor a korong becsúszik a Pittsburgh kapujába, Pageau pedig elkezd kiabálni. :) 

Csupán pár hónappal ezelőtt tudatosítottam magamban, hogy okkal vagyok olyan, amilyen. Sőt, mindenki okkal olyan, amilyen. Persze, vannak befolyásoló tényezők, hiszen a külvilág igenis formálja a személyiségünket, de végső soron megfigyelhetjük, hogy nem fogadunk be mindent. Van, amit határozottan elutasítunk. Ebből is látszik, hogy mindannyian külön egyéniségek vagyunk. Ettől sokszínű a világ, és igen, ettől olyan szép. Hiszen Isten mindannyiunkat okkal teremtett olyannak, amilyennek. De, talán az ok nem látszik mindig tisztán. Úgy értem, én magam sem látom értelmét annak, hogy miért pont a rapzenét szeretem, vagy miért bolondulok az izomautókért, és újfent miért rágom tövig a körmöm (ez csak hasonlat, mert amúgy nem szokásom :)) egy-egy jégkorong mérkőzés során. Bár, a rap zenére még talán van magyarázatom. 12 éves voltam, amikor életemben először szerelmes lettem - persze, ez csak amolyan plátói szerelem volt, de két évig tartott. A kiszemeltem már akkor is a rap zenét szerette, erről pedig az MSN-en keresztül tájékozódtam (régi szép idők :)), hiszen ott be lehetett állítani, hogy jelezze, mit hallgatunk éppen. Rákerestem arra a zenére, amit ő hallgatott (Lil Jon - Get Low), és egyből megtetszett, bár nyilván Ő maga jobban tetszett, mint a zene, de ha vele együtt járt ez a stílus, akkor én is ezt akartam. :) Viszont a rap szép lassan az életem részévé vált, velem maradt, és velem van mai napig is. Viszont, ez nem azt jelenti, hogy ne hallgatnék más zenéket is. Aztán ott vannak az autók, nos, erre tényleg nincs magyarázatom. Talán túlságosan is rákaptam a Halálos Iramban filmekre, aztán megláttam a veterán izomautk szépségét, ami azért vicces, mert sosem rajongtam a régi dolgokért, mindig is a modernitás híve voltam, pl. sosem kötött le igazán mondjuk egy 18. századi film, vagy ilyesmi. A jégkorongra pedig aztán végképp nincs magyarázat, de ezzel kapcsolatban azt érzem, hogy ez tényleg az enyém, valami megdobbant bennem, és nincs visszaút. Ez azt jelzi számomra, hogy mégiscsak van egy sportos énem is valahol mélyen, amivel most már ideje lenne foglalkoznom. :) 
Ezek azonban csak kis szeletei a személyiségemnek, de talán nem is lehet meghatározni valakit néhány szóban, hiszen mindig változunk. Formál bennünket a környezet, az élmények, a tapasztalatok, a fájdalmaink és örömeink - minden. Rakódnak ránk negatív és pozitív dolgok egyaránt, de tudnunk kell, hogy a felszín alatt ott vagyunk MI, csupa nagybetűvel, olyanok, amilyennek Isten megteremtett. És amúgy nem csodálatos, hogy ennyiféle különböző személyiséget tud alkotni? Szerintem ez nagyon jó. Mert vannak hasonló érdeklődésű emberek, de nincs két ugyanolyan. Mindannyian gazdagítjuk a világot, mindannyiunkra szükség van, és mindannyiunknak célja, küldetése van. Mind azért teremtődtünk, hogy megszólítsunk, buzdítsunk. Belegondoltunk már, hogy példák is vagyunk? Ráadásul úgy, hogy erről akár nem is tudunk? Vajon hány ember néz fel ránk? Erre is gondoljunk, ne csak a rosszindulatra! Mert igen, tény, hogy vannak irigyek és rosszakarók, de vannak olyanok is, akiknek talán pont mi adunk erőt. Erre gondoljunk, amikor fel akarjuk adni, amikor úgy érezzük, beállunk a sorba, amikor nem látjuk értelmét annak, hogy tovább folytassuk. Joe DiMaggio baseball (nem, most nem jégkorong) játékos mondta, amikor megkérdezték tőle, miért játszik mindig ugyanolyan intenzitással: 

Minden nap lehet valaki a lelátón, aki most lát először játszani. És igen. Ma csakis idegenek látnak.

Nem így van? Szerintem igen. Minden nap lehet valaki, akinek pont mi adunk erőt, akár egy mosollyal, akár egy kedves szóval, akár csak azzal, mert látja, hogy mondjuk átadjuk a helyünket a villamoson. Valójában nincsenek apró dolgok, mert minden kis apróság valakinek órisái jelentőségű. És ahhoz, hogy ezt az idézetet elsajátíthassuk, még csak nem is kell sportolónak lennünk. Elég annyi, hogy emberek vagyunk, és mint olyan, közösségi lények. Akkor is, ha éppen egyedül vagyunk. Mindig hatással vagyunk egymásra - legfőképpen abban, amire teremtődtünk. Ezért hát, a Beavatott szavaival élve: Be self! Be brave! :)